Lenyomhatja a Marvelt a DC? – 1. rész

Az Öngyilkos osztag 2. és a Loki valamelyest új helyzetet teremtett, mindkettő a maga háza táján. Átfogó elemzésünk két részletben olvasható.

Kis képregénytörténelem nagyoknak

A ma népszerű „szuperhősös” képregények első kötetei az 1930-as években jelentek meg az Amerikai Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban. Az első képregény, ahol egy összefüggő történettel kötöttek össze korábban megjelent párkockás rajzolt, humoros szkeccseket, 1933-ban jelent meg. Az új médium fejlődéséhez sokat tett hozzá az üzletember, Malcolm Wheeler-Nicholson. 1934-ben megalapította a National Allied Publications nevű kiadóvállalatot. Első képregényük, a New Fun: The Big Comic Magazine 1935-ben jött ki. Ez volt az egyik első olyan antológiakötet, amely nem korábban már publikált szkeccseket tartalmazott, hanem kizárólag eredeti tartalmat.

Wheeler-Nicholson cégének második kiadványa 1937-ben jelent meg Detective Comics címen – ennek a jól hangzó címnek a rövidítése, a DC a cég neve lett később.

1939-ben egy másik üzletember, Martin Goodman is úgy döntött, hogy képregénykiadással fog foglalkozni. Cégét először Timely Comicsnak, 1951-től Atlas Comics-nak hívták. 1961-ben tehetséges rajzolók új generációja csatlakozott, köztük Steve Ditko-val, Jack Kirby-vel és bizonyos Stan Lee-vel. Ekkor kezdődött el a cég történetében a Marvel időszak.

Az amerikai képregényipar története – kis túlzással – e két cég rivalizálásának a története, ami 2017-ben odáig jutott, hogy ők birtokolták a teljes ipar több mint 72 százalékát (Marvel: 38,80%, DC: 33.93%).

A képregény korunk egyik legsikeresebb szórakoztatóipari tartalomszolgáltató formája. Annyira erős lett, hogy a 21. században hatása a filmiparra döntő jelentőségű vált. Így a két cég rivalizálása Hollywoodba költözött.

Kép: CollectorStore //Facebook

A kockák királya: Kevin Feige

Ahhoz, hogy a Marvel Entertainment építse fel a világ legnépszerűbb filmes franchise-át, amely kishíján 23 milliárd dollárt szedett össze, két dologra volt szükség.

Az első egy, a modern szórakoztatóipar egészét a sarkaiból kiforgató zseni, Kevin Feige volt, aki 2007-ben lett a Marvel Studios produkciós vezetője.

Feige nem kisebb ötlettel állt elő, mint hogy a Marvel képregények 60-as években kitalált sajátos építkezését fogja átültetni filmre. Egy hatalmas, összefüggő filmes univerzumot képzelt el, amelyben minden hősnek és gonosznak, és azok minden egyedi cselekedetének hatása van a nagy egészre. Évtizedes lefolyású monumentális történeti ívekről álmodott, amibe az egyes kisebb történetek következetesen beilleszkednek, és ahol bárki találkozhat bárkivel. Képtelen részletességű és pontosságú szerkezetet vázolt, fél pályájukra lefoglalt színészekkel, konzekvens eseménykronológiával. Mindenki tudta, hogy a világ minden pénze is csak épp elég volna egy ilyen álom megvalósításához.

És a Marvel Entertainment sikertörténetének másik eleme, az irtózatos mennyiségű pénz, végül szintén befutott, amikor 2009-ben teljes egészében a The Walt Disney Company tulajdonává vált.

Kép: Chris Evans és Kevin Feige /Marvel Official //Facebook

A Kapitány meg a többiek

A Marvel gigászi vállalkozása elsöprő sikert aratott, és ennek a sikernek az egyik fundamentuma nyilvánvalóan az univerzum-szerkezet volt. Ma már úgy látjuk, hogy

ez volt a szeriális sorozatok után következő logikus lépés a szórakoztató filmipar evolúciójában.

És az univerzum-szerkezet járulékos haszna volt, hogy egy ilyen méretű struktúra logikája és következetessége megőrzéséhez

kizárólag eleve kiemelkedő és kiemelkedően alapos írói teljesítményre volt szükség.

Ezért aztán nagyon jó forgatókönyvek születtek, eltalált és hihető párbeszédekkel, arányos és elfogadható veszélyekkel, amikkel a hősöknek meg kellett küzdeniük, és eltalált, szerethető karakterekkel.

A filmkönyvekre szánt, a szokásosnál több energia, még egy különleges lehetőséget hozott: jellegzetes „műfaji ízt” tudtak adni egyes önálló hősfilmeknek és karaktereknek. Így lett az Amerika kapitány: A tél katonája félig olyan, mint a 70-es évek politikai thrillerei, a harmadik rész (Polgárháború) félig a Hetedik ihlette csattanós bosszúdráma, a Spiderman: Hazatérés félig tinivígjáték, a Hangya pedig félig heist-film. De mindent csak félig. Vagyis bármilyen jellegzetes műfaji kalandozást vagy a merész rendezőválasztásokból fakadó egyedi hangnemet is engedtek be – például Taika Waititi utánozhatatlan humorát a Thor: Ragnarök-ben – bizonyos határokat soha nem léphettek át a készítők.

Túl az univerzumon

Aztán, pár évvel ezelőtt, a Marvel filmek elkezdtek elfáradni. Bár a nagy és látványos csapatösszevonások továbbra is összehozták a népes közönséget, az egyéni hősfilmeken egyre kevésbé érződött az eddigi történet- és szövegírói elhivatottság. Kínos, de nehezen tagadható, hogy épp a társadalompolitikai szempontból leginkább elhivatott filmek – az amerikai fekete közösségnek célzott Fekete Párduc, a női hősöket követelőknek hízelgő Marvel Kapitány és a Fekete Özvegy – sikerültek a leggyengébben. A markánsan megrajzolt karakterek egyedi, műfajfilmes jegyekkel színesített filmjei helyett unalmas és jellegtelen szereplőket kaptunk kétórás akciójelenetekben, amelyek vizuálisan is egyre kevésbé voltak már izgalmasok. A legjobb indulattal is csak „közepes” filmekről beszélünk, amiket legfeljebb a társadalmi és politikai célzatosság miatt nézett újra a moziban a célközönség.

Mintha elfogyott volna az inspiráció.

Kép: Marvel Kapitány

És a fáradtság jelei mellett egy rendszerszintű probléma is megjelent. Miután a végére értek a legfontosabb és legkönnyebben megszerethető karakterek bemutatásának – főleg azokról van szó, akik a Bosszú angyalaihoz (AKA „Bosszúállókhoz”) kapcsolódnak – feltárultak a Marvel hősuniverzum szervezésének határai. Egyrészt, magukon a képregényeken is látszik egy idő után, hogy

a folyamatos expozíció fenntarthatatlan. Emlékezzünk csak a Trónok harcára…

Időnként a hősöket újra kell definiálni (a színészeket le kell cserélni), az időben vissza kell ugrani, bizonyos elemeket újra le kell játszani, mert a történetmesélő eszközkészlete – ellentétben a valósággal – véges.

Csinálni kellett valamit.

A Loki kinyitja Pandora szelencéjét

FIGYELEM, CIKKÜNK TOVÁBBI RÉSZE LOKI SPOILEREKET TARTALMAZ!

És akkor a Marvel 2021-es sorozatai megérkeztek, köztük is a különös jelentőségű Loki sorozat, ahol végre bekövetkezett az, amit mindenki várt: az univerzum multiverzummá alakult.

A sorozat egyébként arról szól, hogy a Bosszúállók: Végjátékból a hatalomkővel megszökő Loki az úgynevezett Idővariációs Hatóság börtönébe kerül, akiknek az a feladata, hogy „elvarrják” a lineáris idő „elvarratlan szálait”. Vagyis ott vannak minden olyan eseménynél a történelemben, amelynek hatása párhuzamos dimenziót – univerzumot – hozhat létre. Loki pedig – és számtalan alteregója a többi univerzumban – ismert célszemély a Hatóságnál.

Aki látta, az tudja, hogy az időutazós sorozat egyébként ügyesen és izgalmasan oldotta meg az univerzum megnyitását. Az Idővariációs Hatóság létezése a Marvel univerzum számára valódi meta-esemény. Azzal, hogy a Loki női alteregója, Sylvie meggyilkolja a Hatóság mögött álló férfit (Ő, Aki Marad, más néven Kang, a hódító), nem csak új főgonosz(oka)t ad a Marvel filmek következő generációjának, hanem továbbfejleszti az univerzum-szerkezetet. Így teszi lehetővé korábbi feldolgozások színészeinek a behozását – várhatóan a Pókember: Nincs hazaútban – az ismert hősök ellenkező nemű változatainak behozását – mint például a női Thor. Még ennél is jelentősebb, hogy végre megjelenhetnek a mutánsok és az X-Men csapat tagjai, akikre a rajongók a Fox felvásárlása óta epekedve várnak.

Csak egyetlen kérdés marad:

vajon nem veszíti-e el az átalakulásban épp azt az MCU, amiért szeretjük, mikor feladják az átlátható és befogadható univerzum szerkezetet.

Elmélkedésünket a cikk második részében folytatjuk…