A koronavírus járvány a mi Squid Game-ünk?

Figyelem! A teljes írás SPOILEREKET tartalmaz. A cikk olvasása előtt ajánljuk a sorozat megnézését!

A koronavírus-járvány lassan két éve van velünk. A vírus, majd az oltás megjelenése óta egyre markánsabban szakadnak szekértáborokra a közösségek, az oltásra kötelezés mellett érvelőktől kezdve egészen a vírus létét tagadókig. A nézőpontok, az élethelyzetek, a világról alkotott elképzelések sok esetben annyira különböznek, hogy lehetetlennek tűnik közös nevezőre hozni őket. Van-e konstruktív megoldás? Van-e értelme érvelni egyik vagy másik álláspont mellett? Hol van az igazság? És mi köze mindennek a népszerű dél-koreai sorozathoz, a Squid Game-hez?

A Squid Game háttértörténete

A Squid Game-nek (magyar címe: Nyerd meg az életed!), a Netflix streaming-szolgáltató sikersorozatának nézésével az emberek több mint 1,4 milliárd órát töltöttek már, és eddig közel 90 országban uralta a nézettségi toplistát.

A kritikák gyakran a koreai társadalom, vagy általánosabb értelemben véve a társadalmi viszonyok, egyenlőtlenségek modelljének tartják. A többsége ezeknek méltató kritika, de a hazai vélemények között is találni kevésbé lelkes hangokat.

A történet szerint tömegek vesznek részt egy élet-halál harcban.

A játék nem válogat, bárki bekerülhet, aki rossz körülmények között él. A versenyzőknek hat próbát kell kiállniuk, a végén mesés nyeremény és ezáltal tetemes adósságaik rendezésének reménye várja őket. A játékosokat a túlélési ösztön hajtja, és a vágy, hogy visszatérjenek az adósság és a játék előtti normális kerékvágásba.

Photo by John-Mark Smith from Pexels

Párhuzamok a koronavírus-járvány és a Squid Game között

Kézenfekvő értelmezések szerint a széria a társadalmi egyenlőtlenségek, az egyéni és a közösségi érdek közötti moralizálás modelljének tekinthető. A sematikus, szinte steril ábrázolás, az egyszerű, stilizált koncepció azonban több lehetséges párhuzam felállítására is kitűnő alapot szolgáltat.

Egy lehetséges nézőpontból a játék kerettörténete akár a pandémia allegóriájának is tekinthető.

Bár az alkotók nem járványkezelési lélektani kisokosnak szánták, a dél-koreai széria ennek a globális krízishelyzetnek, a nyomában keletkező emberi reakcióknak és a kavargó-fortyogó érzéseknek a megértésében is tarthat nekünk tükröt.

Egyetlen ponttól eltekintve (a telefonhívással mindenki maga teszi meg a kezdőlépést a játékban való részvételhez)

egész sor párhuzamot fedezhetünk fel a sorozat által bemutatott játék és a járvány okozta válsághelyzet között.

Kezdeti sokk

Minden résztvevő számára, egy, az arcukba kapott hatalmas pofonnal kezdődött a történet, melyet még nagyobb, fatálisabb „pofonok”, az életben maradásért folytatott küzdelmek követtek. Amikor a résztvevők pillanatok alatt az első próbába csöppentek, még fel sem fogták, mi történik körülöttük.

Csak azon kapták magukat, hogy pillanatok alatt rendült meg a biztonságérzetük. Körbeveszi őket valami hatalmas, ijesztő és teljességgel érthetetlen valami, és ha nem viselkednek a szabályok szerint, végük.

A szereplőknek úgy kell játszaniuk, hogy nem értik pontosan, mi történik és miért, és mit is tehetnének a túlélés érdekében.

Már az első sokkhatás jelenetei közben tapintani lehet a feszültséget, és az izgalom, a gyomorgörcs a későbbiek során sem távozik. A játékosok hirtelen szembesültek a megváltozott szabályokkal, és egyik napról a másikra kellett hozzájuk alkalmazkodni. Egy nap leforgása alatt számos társuktól búcsúzniuk kell, többeknek a saját élete is hajszálon múlik csupán.

A versenyben is visszaköszön az ember alapvető krízisszükséglete, az információszerzés.

A szereplők nem csupán a központi figurák által elmondottakra igyekeznek támaszkodni, hanem egyéni utakat keresnek, több-kevesebb sikerrel. A csapatfeladatoknál a játékostársak kiválasztásában is tetten érhetjük ezt. Különféle „szakértői szerepek” körvonalazódnak. Van, aki az erőben (pl. kötélhúzás), van, aki a gyerekkori tapasztalatokban (pl. cukorfigurás játék) bízik, más a természettudományos felismerésekben (pl. hogyan olvasztható meg a cukor), megint más egy erős kezű vezetőben vagy a kerülőúton megszerzett információkban látja a túlélése zálogát.

Photo: Daniel Bernard, https://unsplash.com/

Nem gyerekjáték

A játék kezdetekor még egy szép, napsütéses délutánon, játékfigurával közös udvaron találják magukat a résztvevők. Bár nem értik a helyzetet, a hangosbemondó hangja egyszerűnek hat: akkor mozoghatnak a versenyzők, ha megengedik nekik. A „járási korlátozás” megszegését szigorú szankció követi. A könnyed gyermekjátéknak hitt feladat véres engedelmességi próbába torkollik. Végül, az első állomást átvészelve a játékosok visszakapják a szabad mozgás lehetőségét.

Ha átlépünk az egész helyzetnek a morbid, kifacsart, groteszk logikáján, magának a játéknak egyszerű a szabályrendszere.

Mindösszesen három egyszerű szabályt kell észben tartani a teljes játékmenet során, az aktualitásokat pedig mindig a központi tájékoztatásból, a hangosbemondón keresztül ismerik meg. A büntetés is ismert: ha kiesel a játékból, ha nem tartod be a szabályokat, meghalsz.

Globális jelleg

Ahogyan haladunk előre a történetvezetésben, egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy nem ez a beteg helyzet az egyetlen ilyen túlélőshow. Az irattárban keresgélve a rendőr előtt hamar összeáll a kép, hogy a verseny korábban is többször megismétlődött már, és

egy későbbi beszélgetésben az is felsejlik, hogy világszerte több hasonló játék létezik.

A mindenkire érvényes jelleg a versenyzők személyében is megfigyelhető. Nem tudunk ugyanis egyetlen, egyértelmű kiválasztási szempontot mondani, ami miatt valaki bekerül a játékba. Nincsen nemek, életkorok, foglalkozások, családi állapotok szerinti válogatás. Talán az egyetlen közös pont, hogy nehéz helyzetben vannak a személyek, és ez a sebezhetőség az, ami miatt érintetté válnak.

Fotó: Chetraruc, Pixabay

Szimbólumok

Az embereket – amikor már a játékba kerültek – megfosztják minden személyes tárgyuktól, nevüktől. Sorszámokként hivatkoznak rájuk, a napi híradásokban pedig már csak egy összesített létszámadatként szerepelnek.

Ez a fajta leegyszerűsítés, stilizálás a történet több elemében visszaköszön.

A díszletek, a jelmezek, a kommunikáció, a háromszög, kör, négyzet ábrákban. A szakértő orvost az elején kiiktatják, az igazság után kutató nyomozót szakadékba lökik. A halálos esetszámok alakulását az napi statisztikákon túl az ágyak jelenetről jelenetre változó száma, vagy a borzalmas mementóként szolgáló hálótermi falfestmények gyarapodása is érzékelteti.

Ebben a bonyolult útvesztőben nehéz az eligazodás.

A labirintus harsány, pszichedelikus színei erős kontrasztban állnak a szürke, „normális” világgal. A lépcsőfokokon menetelve a játékosokat arctalan, maszkos figurák kísérik, miközben egy gépteremből minden egyes lépésüket megfigyelés alatt tartják.

Photo by Angela Roma from Pexels

Indulatok

Az egyén és a közösség érdeke több ponton egymásnak feszül. Már a játék elején közösen dönthetnek a résztvevők, hogy együttes fellépéssel (a jelenetben egy szavazással), a közösség érdekének a szem előtt tartásával abbahagyják-e a játékot és mindannyian életben maradnak.

Végül, hosszas tépelődést követően legtöbben mégis az egyéni érdeket választják, és visszatérnek a játékba, annak ellenére, hogy már pontosan ismerik a következményeket.

Mondhatni, hogy a játék során ezzel a visszatéréssel csak a saját életükért vállaltak felelősséget, azonban a karakterek személyes történetéből világossá válik, hogy a saját, egyéni döntésük a közvetlen környezetükre is hatással van. Ki az édesanyját, ki az öccsét, ki a feleségét, ki az újonnan szerzett szövetségesét veszíti el, ahogyan haladunk előre a próbák sorában.

Egy ilyen mindent átható, biztonságot fenyegető helyzet nem maradhat feszültség, indulatok nélkül.

A szereplők nehezen viselik a bezártságot, az ingerszegény környezetet. Az élelmiszereket is igyekeznek elorozni egymás elől (az egyik kezdeti jelenetben a mindenkinek elegendőnek szánt ételadagból igyekeznek többszörös mennyiséget elorozni egyesek, épp, mint a tavalyi liszt-, cukor- és vécépapírfelvásárlási hullám időszakában).

A csoportdinamika is folyamatosan alakul.

A résztvevők táborokra szakadnak, ki-ki a saját habitusának, gondolkodásának megfelelően, a biztonságérzetük maximalizálásához alkalmas bajtársakat keresve maga mellé.

Vannak, akik ágyakkal, párnákkal elbarikádozva várják az éjszakai sötétséget, mások ágyrácsokkal felfegyverkezve igyekeznek nekimenni a többieknek. A kezdeti „egy cipőben járunk” életérzés eleinte szóbeli egyet nem értést, konfliktusokat generál, azonban a helyzet nagyon hamar heves agressziót szít, végül a tettlegességig is fajul. A csoportok között egymás lenézése, az ellenségesség tapintható, és a játék befejező epizódjaiig nem is igazán van ennek feloldása. Az egymásnak feszülésben azonban mindvégig szem elől tévesztik az egyik alapszabályt, hogy együttes fellépéssel a játék túlélhető.

Próbák

A versenyzőknek látszólag csupán hat feladaton kell túljutniuk, azonban az epizódok során a valódi próbatételeket nem csupán a gyerekjátékok instrukcióinak pontos követése jelenti.

A szereplőknek morális döntéseket kell meghozniuk egy felfokozott, feszült helyzetben, sokszor, az egyéni érdeket, véleményt is feláldozva a közösség túlélésének oltárán.

Több ilyen jelenet is található a filmben. Kezdve talán a sort a jelentkezésnek, a verseny felfüggesztésének vagy a játékba való visszatérésnek a döntési helyzeteivel.

A verseny során a főhős rögtön az elején veszélybe kerül. A halálos golyótól az menti meg, hogy először egy társa fedezékében tud előrehaladni. Később egy másik versenyző kockáztatja azzal a saját életét, hogy segítő kezet nyújt neki, amikor a mozgástiltó jelzést követően fél karral mozdulatlanul tartja őt. De említhetnénk az önfeláldozás vagy a csapatmunkába vetett bizalom jeleneteit is az üveggolyós feladatban. Ahogyan magát a végkifejletet is, vagy a kérdés, hogy mit ér a nyeremény, ha ilyen áldozatokon keresztül vezetett az út a megszerzéséig.

Fotó: Petraboekhoff, Pixabay

Mi köze mindezeknek a járványhoz?

A fentiekben látható, a játék a pandémiával is párhuzamba állítható. A szereplők kiszolgáltatott helyzetben találják magukat, és saját stratégiákat dolgoznak ki a túlélésre. A verseny során különféle próbatételeket kell kiállniuk, és döntéseket kell meghozniuk a saját és a közösségi érdekek szem előtt tartásával, miközben meg kell küzdeniük érzéseikkel, dilemmáikkal, szorongásukkal és helyzetben együttesen részt vevő bajtársak szembefordulásaival. A feladatok, a köztes próbatételek megváltoztatják a benne résztvevőket. Az élet, ha folytatódik is, már soha nem lesz olyan, mint a játék előtt.

A sorozat számos kérdést vet fel bennünk a járványhelyzet kapcsán is

A játékosoknak az egyetlen külső kapcsolatot, referenciapontot a napi szinten jelentkező tájékoztatások és a követendő instrukciók nyújtják. A járványhelyzet kapcsán egyre szélesebb körben van egyre élesebb a vita a mainstream nyilvánosság és a média szerepéről, mert a vonatkoztatási pontjaink megrendültek.

Vajon, mi a média szerepe egy ilyen szituációban?

Elegendő-e, ha puszta, kontextus nélküli adatközlésre szorítkozik, mint a sorozatbéli napvégi led-fal? Hogyan befolyásolja mindez a valóságérzékelésünket? Milyen fogódzót, referenciapontot nyújt ezt számunkra a nehéz időkben?

Aki látta a sorozatot, biztos, hogy legalább egy alkalommal, de lehet, hogy többször is, felkiáltott a képernyő előtt a szereplők cselekedeteit figyelve, hogy „Hogy lehet ilyen hülye döntést hozni?”. Vajon, ha a pandémia kezelését, az emberi reakcióinkat figyelné valaki madártávlatból, ő mely döntéseinktől kiáltana fel hasonló vehemenciával?

Az ezt következő időszak legfontosabb társadalmi kérdései közé tartozik az is, hogy mikor van vége a játéknak.

Tudományos konszenzus nem igazán lehet, hiszen az egy több nézőpontból is megközelíthető kérdés, hogy mit jelent az, hogy „vége” van. Vajon azt, amikor az utolsó beteg is meggyógyult? Vagy amikorra mindenki megkapta az oltást? Esetleg valami egészen mást? Lehet-e újra és újra lezárni a világot, és hányszor nyomható be az a bizonyos reset gomb?

Ott állunk a képzeletbeli szavazógép előtt, látjuk a két feliratot: igen vagy nem. Röpködnek a kérdések. Fáradunk, csökken a kitartás, nőnek az indulatok, feszegetjük a kérdést, hogy meddig és milyen helyzetekre terjed ki az egymás iránti megértés, tolerancia, ítélkezésmentesség. Miközben a döntést mindenkinek magának is meg kell hoznia, hogy abbahagyja-e a játékot vagy mind bent maradunk, vállalva annak minden egyéni és társadalmi kockázatát. De az igazán nehéz társadalmi kérdés az, hogy ha csak együtt tudunk kiszállni, azt hogyan tegyük.

Kiemelt kép