Öt emlékezetes ünnepség március 15. napján

Március 15. az újkori magyar történelem egyik legemlékezetesebb eseménye. Bár ma már természetesnek tűnik az, hogy az 1848-49-es forradalom és szabadságharc ünnepnap, ez korántsem volt mindig így. Sőt, akadtak olyan időszakok, amikor kifejezetten veszélyes volt március 15-én ünnepelni. A regnáló hatalom nem mindig nézte jó szemmel ezeket az ünnepségeket. Ezek közül szedtünk össze öt emlékezetes március 15-ét.

Március 15. a kiegyezés előtt: sortűz Pesten

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverése után értelemszerűen március 15. egy nemkívánatos ünneppé vált a hatalom számára. Mint a forradalom legtöbb jelképét, úgy az ünnepet is üldözték, a megemlékezők komoly hatósági retorziókra számíthattak. Ennek ellenére ennek a napnak a tisztelete nem kopott ki  köztudatból.

Sőt, az abszolutista hatalommal szembeni ellenállás egyfajta módozata lett.

1860. március 15-én  pesti diákok és polgárok szerveztek nagyobb szabású megemlékezést. Az eseményekhez hozzátartozik, hogy 1859-ben Ausztria súlyos vereséget szenvedett az egyesült francia-piemonti csapatoktól Magentánál és Solferinónál, Ferenc József pedig kénytelen kelletlen beleegyezett a felajánlott fegyverszünetbe. Ausztria elveszítette Lombardiát. Nem sokkal március 15. előtt pedig Észak-Itáliából űzték el a Habsburg főhercegeket, ami felbátorította a megemlékezőket és érzékennyé tették a hatalmat.

Barabás Miklós kortárs litográfiája Forinyák Gézáról (Wikipédia)

A megemlékezni szándékozó fiatalok előbb a belvárosi plébániatemplomban, majd a ferenceseknél akartak gyászmisét tartatni a szabadságharc elhunyt katonái emlékére, de mindkét helyen elutasították őket. Végül a Kálvin téri református templomban tarthattak istentiszteletet és itt énekelték el a Szózatot. Ezt követően hazafias dalokat énekelve a ferencvárosi temető felé vették az irányt. (Ez a mai Páli Szen Vince-templom mögötti terület, a Mester utca és a Haller utca kereszteződésénél). Itt azonban kordon fogadta őket. Néhány embert kiemeltek a tömegből, így a kerepesi temető (ma: FIumei úti sírkert) felé vették az irányt. Azonban azt a temetőt is elkordonozták.

Amikor a tömeg a koszorúkat behajította a temető falán, a katonaság tüzet nyitott a megemlékezőkre.

A három sérült közül Forinyák Géza joghallgató két héttel később belehalt a sérüléseibe. Ezzel március 15. mártírjává vált. Míg a koszorúzáson néhány száz fő vett részt, a temetésén tízezres tömeg emlékezett meg.

Március 15., amit a Horthy-rendszer kardlapozott szét

A kiegyezést követően sem március 15. volt a forradalom és szabadságharc ünnepe, hanem április 11., amikor elfogadták az áprilisi törvényeket. Ferenc József számára ez kevésbé kényelmetlen évforduló volt, a függetlenségpártiak viszont továbbra is a március 15-ét ünnepelték. A Horthy-korban ez a helyzet nem változott sokat, csak 1927-től vált ünnepnappá. A megemlékezések viszont inkább Aradról és Világosról, közvetve pedig Trianonról szóltak, nem pedig az egykori eseményekről. (Bár a negyvennyolcas események megítéléséről még per is indult.)

1942. március 15-én azonban a megemlékezés széleskörű háborúellenes demonstrációvá változott.

Mai szemmel sokaknak talán meglepő módon, de a szociáldemokraták és a kommunisták is magukénak tekintették az ünnepet. Rendszeresen koszorúzásokkal, tömegrendezvényekkel emlékeztek meg róla. A háború miatti növekvő elégedetlenség okán közösen ünnepeltek a németellenes jobboldali politikusokkal. A Magyar Történelmi Emlékbizottság a budapesti Petőfi-szoborhoz szervezett megemlékezést, ahol a háborúellenesek széles koalíciója megjelent Bajcsy-Zsilinszky Endrétől Szakasits Árpádig.

A rendőrség azonban kardlappal feloszlatta a tömeget. Kilencven embert vettek őrizetbe a megmozdulás után.

Március 15., amivel a kommunista hatalom nem tudott mit kezdeni

Bár 1948-ban a százéves évfordulót a kommunisták a saját politikai céljaikra használták fel, 1951-ben mégis munkanappá fokozták le az ünnepet. (Bár az oktatásban szünnap maradt). 1956 után a berendezkedő kádári hatalom gyanakvással figyelte az ünnepet, igyekezett bármilyen forradalmi jellegű megemlékezést elfojtani. A másik megoldás, amellyel próbálkozott, hogy az ünnepet a kommunista megemlékezésekkel kötötte egybe. A hatvanas évek végétől a Forradalmi Ifjúsági Napok keretében 1848 mellé március 21., és április 4. került. A központi megemlékezéseken pedig ez utóbbiakra került a hangsúly.

Ez a fajta szürke és unalmas ünneplés azonban nem igen elégítette ki a fiatalságot.

1971-ben már meglepő erejű tüntetésekre is sor került.

A Petőfi-szobornál gyülekező fiatalok megemlékezését a rendőrség feloszlatta. A többszáz fős tömeg azonban a város más pontjain is összegyűlt. A hatalom kíméletlenül lépett fel ellenük, többeket súlyosan megvertek. Húsz embert állítottak elő, többeket le is tartóztattak. Többek között olyan ürüggyel végül el is ítélték őket, hogy a vörös zászlókat kihúzkodták a Petőfi-szobornál a földből, illetve nemzeti színű karszalagokat osztogattak.

Márciusban újrakezdték

1972 tulajdonképpen az előző évi események egyfajta megismétlése volt, nagyobb léptékben. A Március 15. térről, valamint az ifjúgárdisták avatásáról a Batthyány-örökmécseshez vonult a tömeg, ahol azonban a karhatalommal kerültek szembe. Aznap délután a Múzeumkertbe is szerveztek egy találkozót, amely az Astorián és a Kossuth Lajos utcán keresztül vonult volna a Petőfi-szoborhoz. Őket azonban már az Astoriánál feltartóztatta a rendőrség. A nap végén a Vár lett a célpontja a fiataloknak, ott gyűltek össze.

A Mátyás-templomnál azonban a hatalom ismét szétoszlatta a gyülekezőket.

Az eseményeken a rendőrség brutális fellépésétől kísérve 88 főt állítottak elő. Többek ellen mondvacsinált ürüggyel indítottak bírósági eljárást. A fiatalokra az iskolából, egyetemről történő kirúgás várt és 15 főt bebörtönöztek. A párton belül kritikákat fogalmaztak meg a helyzet kezelésével kapcsolatban.

A megkoszorúzott Petőfi-szobor (Wikipédia)

1973-ban még nagyobb léptékben megismétlődtek az előző évi események, ezért a hatalom különböző trükköket vetett be. A KISZ például elkezdte “lefoglalni” a problémásnak gondolt tereket, és oda megemlékezéseket szervezni. A fiataloknak elkezdtek különféle programokat kitalálni, hogy lefoglalják őket a szünet idejére. A renitensnek tűnő személyeket pedig letartóztatásokkal próbálták meg “kivonni” a kritikus időszak idejére.

A lánchídi csata

Ezek az intézkedések végül eredményesnek bizonyultak. 1973 után hasonló megmozdulások nem történtek, erre több mint tíz évet kellett várni. Apróbb megmozdulások előfordultak korábban is, de ezek már nem feltétlenül március 15-re estek. 1986 azonban változást hozott. Délután a Petőfi-szobornál több ezer ember gyűlt össze, miután a hivatalos programoknak vége szakadt. A körülbelül ezer fős tömeg a Kossuth tér felé vonult, majd a Batthyány-örökmécseshez, utóbb Budára átvonulva a Bem-szoborhoz ment. A helyszíneken elénekelték a Himnuszt. Ezt követően a Batthyány térre tartottak a Kölcsey-szoborhoz. A megérkező rendőrség azonban feloszlatta a tömeget.

A Batthyány-örökmécses régebben (Wikipédia)

Este hétkor azonban ismét gyülekezés kezdődött a Petőfi-szobornál. A tömeg a Várban lévő Táncsics-szobor felé indult, de vélhetően egy rendőrségi csapdába menetelt be. A Lánchídra érve ugyanis a budai hídfőnél sorfal várta őket, majd a pesti oldalt is lezárták. A tömegből sokakat gumibottal ütlegeltek, előállítottak vagy elvették a személyi igazolványát.

A hivatalos beszámolók szűkszavúak maradtak, ám a Szabad Európa Rádió, valamint szamizdatok tudósítottak az esetről. Március 15. így az ellenzéki megmozdulások alkalmává válhatott ismét, igaz, a demonstrációk a rendszerváltozás felé haladva egy fokkal békésebbé váltak.

Érdemes elolvasniCsaknem száz év is eltelt, mire az aradi vértanúk békében nyugodhattak