Az író, akinek mikroszkopikus kézírását 40 évbe telt megfejteni
Robert Walser író utolsó regénye, a Der Räuber, azaz A rabló 1972-ben jelent meg. Walser maga tizenöt évvel korábban halt meg, miután közel három évtizedet töltött egy szanatóriumban.
A huszadik század eleji berlini irodalmi élet meglehetősen sikeres alakja volt, de a hazájában, Svájcban eltöltött hosszú intézeti tartózkodás alatt azt állította, hogy leveleket hagyott hátra. Meg kell jegyezni, hogy az intézetből nem volt hajlandó visszatérni a normális életbe, annak ellenére, hogy külsőleg mentálisan egészségesnek tűnt. Ahogy J. M. Coetzee írja a New York Review of Books című folyóiratban, “Walser úgynevezett őrülete, magányos halála és titkos írásainak posztumusz felfedezése voltak azok a pillérek, amelyekre felépült a Walserről, mint botrányosan elhanyagolt zseniről szóló legenda”.
Az író, akit csak a halála után ismertek el
Az Open Culture szerint a lelet “mintegy ötszáz papírlapból állt, amelyeket mikroszkopikus ceruzával írt, olyan nehezen olvasható írás volt, hogy először titkos kódú naplónak vélték őket. Valójában Walser nem vezetett naplót. Az írás sem kód: egyszerűen csak kézírás, olyan sok sajátos rövidítéssel, hogy még a benne jártas szerkesztők számára sem mindig lehetséges az egyértelmű megfejtés”.
Smithereens: On #RobertWalser’s #Microscripts. The micro-script “code” of an entire novel that remained a mystery for decades. Walser wrote many of his manuscripts in a highly enigmatic, shrunken-down form. https://t.co/zJItT2VIdH pic.twitter.com/6bh5tGPtEf
— MIX (@mixdevil66) June 6, 2023
Ezt a szélsőséges gyorsírást egyfajta gyógymódként találta ki az írói blokk ellen: “Egy svájci szerkesztőnek írt 1927-es levelében Walser azt állította, hogy az írást “ájulás, görcs, kábulat” győzi le, amely “egyszerre fizikai és szellemi”, és amelyet a toll használata vált ki” – írja a New Yorkerben Deirdre Foley Mendelssohn. “A furcsa “ceruzamódszer” lehetővé tette számára, hogy játsszon, hogy firkáljon, babráljon.”
“Mint egy művész, akinek szénrúd van az ujjai között”, írja Coetzee, “Walsernek szüksége volt egy egyenletes, ritmikus kézmozdulatra, mielőtt olyan lelkiállapotba kerülhetett volna, amelyben az álmodozás, a kompozíció és az íróeszköz áramlása nagyjából egy és ugyanazon dologgá vált”. Ezzel a folyamattal Walser gondolatai egyenesen a lapra kerülhettek, aminek eredményeképpen kései művei úgy olvashatók – és amelyeket túl későn ismertek el, hogy úgy olvashatók -, mint egyetlen más, a korában keletkezett irodalmi mű sem.
Érdemes elolvasni:
