Lehet, hogy nem is emberi eredetű a nagy szfinx?
A gízai nagy szfinx egy fekvő mészkőszobor, amely egy mitikus lényt ábrázol emberi fejjel egy oroszlán testén.
A szfinx Egyiptom legrégebbi ismert szobra, amely a Nílus nyugati partján, a gízai fennsíkon helyezkedik el. A régészeti bizonyítékok alapján a nagy szfinx építése körülbelül Kr. e. 2500-ra tehető, Hafré fáraó uralkodásának idejére, aki a gízai második piramis építését felügyelte.
A szfinxet számos rejtély övezi, beleértve eredeti megjelenését és a szimbolikát, amelyet közvetíteni kívánt. Meglepő módon viszonylag kevés figyelmet fordítottak annak tanulmányozására, hogy milyen volt a táj a megalkotása előtt, és hogy a természeti környezet hogyan befolyásolhatta a tervezését.
A New York-i Egyetem kutatóinak új tanulmányában a tudósok 4500 évvel ezelőtti körülményeket reprodukáltak, hogy bemutassák, hogyan mozgott a szél a sziklaalakzatok ellen, ami alakíthatta az emlékművet, írja a Heritage Daily.
“Eredményeink egy lehetséges “eredettörténetet” mutatnak arra vonatkozóan, hogy a szfinx-szerű képződmények hogyan jöhetnek létre az erózió miatt”, magyarázza Leif Ristroph, az egyetem Matematikai Tudományok Intézetének docense. “Kísérleteink azt mutatták, hogy a szfinx-szerű formák valójában a gyors áramlások által erodált anyagokból származhatnak.”
Az emberek csak befejezték a szfinxet, a természet az ötletgazda?
A tanulmány középpontjában a jardangok, a sivatagokban található jellegzetes sziklaalakzatok másolása állt, amelyeket a szél puha üledékes kőzetekből alakított ki. A kutatók szerint fennáll annak a lehetősége, hogy a nagy szfinx eredetileg természetes jardangként indult, majd az emberek továbbfejlesztették és a ma ismert ikonikus emlékművé alakították.
Ennek az elméletnek az alátámasztására a tanulmány szerzői puha agyagdombokkal dolgoztak, amelyek beágyazott, kevésbé erodálható anyagot tartalmaztak, szimulálva az északkelet-egyiptomi tájat, ahol a szfinx is található.
Ezután ezeket a képződményeket egy gyors vízáramlatnak tették ki, amely a szél eróziós hatását utánozva fokozatosan faragta és alakította át őket. Ez pedig végül a szfinxre emlékeztető szerkezet kialakulásához vezetett.
A halmokon belül a keményebb vagy ellenállóbb anyagból alakult ki az oroszlán “feje”, míg a különböző egyéb vonások, köztük a faragott “nyak”, az elöl a földön nyugvó “mancsok” és az ívelt “hát” kezdtek formát ölteni.
“Eredményeink egy egyszerű eredetelméletet adnak arra vonatkozóan, hogy a Szfinx-szerű képződmények hogyan jöhetnek létre az erózióból”, jegyzi meg Ristroph. “Valójában ma is léteznek olyan jardangok, amelyek ülő vagy fekvő állatokra hasonlítanak, ami alátámasztja a következtetéseinket.”
Érdemes elolvasni:
itt tudod támogatni az oldalunkat
