New York City ikonikus felhőkarcoló mellé társul egy változatos élővilág is, bár nyüzsgő utcáival nem tűnik valószínűnek, hogy a vadon élő állatok menedéke lenne. A beton és az acél között azonban számos élőlény alkalmazkodott a városi élet kihívásaihoz. Az alapítása óta eltelt 400 év alatt New York vadon élő állatvilága figyelemre méltó ellenállóképességről tett tanúbizonyságot, és úgy fejlődött, hogy túlélje a gyorséttermi étkezést, a környezetszennyezést és az elszigeteltséget. Ez a rejtett világ a természet alkalmazkodóképességének és kitartásának bizonyítéka.
Egy manhattani közpark egy eldugott részén, egy fiatal juhar-, tölgy- és fekete cseresznyefák által nedves és árnyékos kis domboldalon él New York egyik legritkább ragadozója. Ezek a lakosok az északi szürkés szalamandrák, megfoghatatlan kétéltűek, amelyek csaknem egy évszázadon át éltek túl ezen a zöld területen. Ellen Pehek, egy nyugdíjas ökológus félelmetes vadászokként írja le ezeket a szalamandrákat, akiknek erős állkapcsuk és izmos testalkatuk van. Apró termetük ellenére szívósságuk sokkal nagyobb ragadozókra emlékeztet — írja a BBC.
Ezek a szalamandrák parányi élőhelyen élnek, jóval kisebb helyen, mint Manhattan tornyosuló épületeinek alapterülete. Ezen a nagyjából 75 méter átmérőjű és 40 méter magas területen ezek az élőlények kitartottak, miközben a körülöttük lévő város drámaian átalakult. Erik Baard, a HarborLAB munkatársa a szalamandrák ellenálló képességét a természet városi tájakon való tartós jelenlétének szimbólumaként említi.
Az élővilág városi alkalmazkodása
Míg New York City a mindenütt jelenlévő galambjairól és hírhedt patkányairól, például a vírusos pizzapatkányról ismert, számos kevésbé ismert faj is megvetette a lábát a városban. A prérifarkasok a Central Parkban kószálnak, a fésűs kocsonyák az East Riverben lüktetnek, a patkósrákok pedig minden tavasszal megjelennek a brooklyni és queensi strandokon. Ezeknek az élőlényeknek a város őshonos vadon élő állatvilágával együtt gyorsan kellett alkalmazkodniuk a városi környezethez.
Az alkalmazkodás egyik leglenyűgözőbb esete az északi szürkés szalamandra. A Carl Gans herpetológus által 1945-ben Manhattanben felfedezett szalamandráknak rendkívül tiszta vízre és félreeső élőhelyre van szükségük, így túlélésük a nyüzsgő városban elképesztő. Évtizedekig azt hitték, hogy ezek a kétéltűek eltűntek, de 2005-ben Pehek újra felfedezte őket, bizonyítva ezzel ellenálló képességüket.
Evolúció az elszigeteltségben
A New York-i északi szürkés szalamandrák jelentős kihívásokkal néznek szembe, többek között a genetikai elszigeteltséggel. 2013-ban Pehek és Jason Munshi-South genetikus megállapította, hogy a szalamandrák genetikai szűk keresztmetszetbe kerültek, ami jelentősen csökkentette genetikai sokféleségüket. Manhattan infrastruktúrája, különösen a Washington- és a Hamilton-híd leküzdhetetlen akadályt képez, amely a szalamandrapopulációkat olyannyira elszigeteli, hogy súlyos beltenyészet alakul ki.
E kihívások ellenére a szalamandrák továbbra is életben maradnak, és Pehek úgy véli, hogy végül egy új fajjá, a Desmognathus manhattani fajjá válhatnak. Ez a lehetséges fajkialakulás más városi vadon élő állatok alkalmazkodását tükrözi, mint például a fehér lábú egér esetében.
A fehérlábú egér: Egy városi alkalmazkodó
A fehérlábú egér, amely több mint 18 000 éve őshonos a régióban, jól példázza, hogy a városi környezet hogyan képes gyors evolúciós változásokat előidézni. Stephen Harris Central Parkban végzett vizsgálatai kimutatták, hogy ezek az egerek genetikai alkalmazkodást fejlesztettek ki a zsírok és szénhidrátok metabolizálására, válaszul az emberi élelmiszerhulladékból álló új étrendjükre. Ez a „sajtburger-hipotézis” megmutatja, hogy a városi vadon élő állatok hogyan fejlődhetnek gyorsan az új környezeti nyomásra adott válaszként.
Érdekes módon a városi fehér lábú egerek fizikai változásokat is mutatnak, például rövidebb állkapcsot, ami a lágyabb táplálkozásuknak köszönhető. Ezek az alkalmazkodások hasonlóak az embereknél idővel megfigyelt változásokhoz. A városi parkokban való elszigeteltségük ellenére ezek az egerek fenntartanak némi genetikai áramlást a vidéki populációkkal, ami megakadályozza a teljes fajkialakulást, de jelentős divergenciára utal.
Szennyezés és evolúció a Hudsonban
A Hudson-folyó atlanti-óceáni tomcodja a városi élővilág alkalmazkodásának egy másik szemléletes példája. A nagy mennyiségű PCB-nek kitett halak úgy fejlődtek ki, hogy túléljenek az erősen szennyezett vizekben. Genetikai vizsgálatok kimutatták, hogy egyetlen génmutáció lehetővé tette a tomcod számára, hogy ellenálljon a PCB-mérgezésnek, ami rávilágít arra, hogy a városi környezet hogyan képes gyors evolúciós változásokat előidézni.
Az előttünk álló kihívások
E figyelemre méltó alkalmazkodás ellenére New York város élővilága folyamatos veszélyekkel néz szembe. A szennyezés, az élőhelyek feldarabolódása és az éghajlatváltozás jelentős kockázatot jelentenek. Pehek nemrégiben végzett megfigyelései a manhattani szalamandrákról, amelyeket a csapadékvíz-elvezetés és a törmelék befolyásolt, aláhúzzák e városi ökoszisztémák törékenységét.
New York vadon élő élővilága 400 évnyi, ember okozta változást élt meg. A város parkjai, amelyek nagyrészt ember alkotta tájak, evolúciós laboratóriumokká váltak, ahol a természet alkalmazkodik a túléléshez. Ezek az alkalmazkodások azonban nem jelentenek garanciát a túlélésre. A városi fajok védelmére és megértésére irányuló folyamatos erőfeszítések kulcsfontosságúak, mivel ezek a fajok az emberrel való együttélés kihívásaival küzdenek.
Ezeket a cikkeket is érdemes elolvasni:
A jég alatti tó a Marson valójában teljesen más
Durva: szexbörtönt talált családi háza alatt a férfi
