Megfejthették a híres Hűha! jel eredetét

1977-ben az Ohio Állami Egyetem Big Ear (Nagy Fül) rádiótávcsövének önkéntes csillagásza a távcső által gyűjtött adatok kinyomtatott változatait böngészte, amikor valami hihetetlen dolgot fedezett fel. Ez lett a híres Hűha! jel, amelyre egészen mostanáig nem találtak magyarázatot.

A távcső egy 72 másodpercig tartó, erős jelet rögzített a mélyűrből, az azóta eltelt években a tudósok pedig azon töprengtek, hogy mi okozhatta. Egyesek egészen odáig mentek, hogy ez egy földönkívüli adás lehetett.

Most viszont a Puerto Ricó-i Egyetem kutatása az eddigi legmeggyőzőbb magyarázatot adta a rejtélyes jelre, olvasható az All That’s Interesting beszámolójában.

A Hűha! jel a csillagászat több évtizedes rejtélye

Az 1950-es években az Ohio Állami Egyetem egy nagy obszervatóriumot épített, hogy az égbolton olyan rendellenességek után kutasson, amelyek idegen életre utalhatnak.

A Big Eart 1961-ben fejezték be, és 1963-ban lépett működésbe. 103×33 méteres volt, és rendkívüli érzékenységének köszönhetően az űrből érkező legapró jeleket is felfogta.

1977-ben a SETI-program a címlapokra került, amikor az obszervatórium egyik önkéntese, Jerry Ehman csillagász szokatlanul erős jelet észlelt 1977. augusztus 15-én.

A jel mindössze 72 másodpercig tartott, és annyira rendkívüli volt, hogy Ehman piros színnel bekarikázta az adatokat, a margóra pedig azt rta, hogy „Hűha!”.

Amit felfedezett, az egy szokatlanul erős, keskeny sávú rádiójel volt a hidrogénvonal közelében. Az évtizedekben pedig a tudósok azért dolgoztak, hogy meghatározzák a jel forrását.

Egy új tanulmány került az eddigi legközelebb ahhoz, hogy felfedje a Hűha! jel vadi eredetét.

A Hűha! jel. Big Ear Radio Observatory and North American AstroPhysical Observatory (NAAPO)

Megtalálhatták a választ

Az elmúlt hónapokban Abel Méndez, a Puerto Ricó-i Egyetem asztrofizikusa által vezetett kutatócsoport a jel rejtélyének megoldásán dolgozott.

Első lépésként megvizsgálták az országban található egykori Arecibo Obszervatórium 2017 és 2020 között gyűjtött archív adatait, és hamarosan több olyan jelet is megfigyeltek, amelyek nagyon hasonlítottak a Hűha! jelhez, még úgy is, hogy jóval gyengébbek voltak.

Ezeket a jeleket csillagközi hideg hidrogénfelhőkből rögzítették.

A kutatók a Hűha! jelhez hasonló, bár két nagyságrenddel kisebb intenzitású jelek észleléséről számoltak be a hidrogénvonal közelében. A hasonlóságok ellenére ezek a jelek könnyen azonosíthatók, mint a galaxisban található csillagközi hideg hidrogénfelhők (HI) által okozott jelek.

Feltételezésük szerint a jelet a hidrogénvonal stimulált emissziójából származó hirtelen fényesedés okozta, amelyet egy átmeneti, erős sugárforrás, például egy magnetárkitörés vagy egy lágygamma-ismétlő (SGR) okozhatott.

Ironikus módon a kutatócsoport eredetileg nem a jel eredetét próbálta magyarázni. Évekig gyűjtötték az adatokat, mielőtt rájöttek volna, hogy eredményeik fontos információkat tárhatnak fel az asztrofizika egyik legnagyobb rejtélyéről.

Méndez bevallotta, hogy számára (és sok csillagász szerint is) a Hűha! jel afféle véletlen volt, így soha sem fordított rá igazán nagy figyelmet.

Legalábbis idén májusig, amikor Méndez az interneten rá nem bukkant egy videóra a jelről, és el nem kezdett érdeklődni a történet iránt.

A véletlen szülte a helyzetet?

„Azt gondoltam, hogy ez valami elképesztő lenne, ha megtalálnánk az adatainkban.”

Mivel a Méndez adataiban szereplő jelek kevésbé intenzívek voltak, mint a Hűha! jel, a kutatók szerint azt egy olyan ritka esemény okozhatta, amikor a hidrogénfelhőt hirtelen valamilyen erős sugárforrás stimulálja.

Ezek a mágneses terek gerjeszthetik a hidrogénatomokat, ami a csillagközi felhők hirtelen felragyogását okozza.

Méndez szerint „ez nagyon ritka”. „Mennyi az esélye annak, hogy egy magnetár közvetlenül az egyik ilyen felhő mögött van, és elég erős sugárzása van ahhoz, hogy gerjessze a felhőt, ráadásul valaki pont ekkor nézzen abba az irányba?”