1962-ben, a francia Alpok egyik gleccserbarlangjában, a Scarasson mélyén egy magányos férfi emelkedik ki a föld alól. Több mint két hónap után látja újra a napfényt, sötét szemüveg védi a szemét. Nem tudja, milyen nap van, lassúak a gondolatai, saját elmondása szerint „félig őrült, szétszabdalt marionettként” érezte magát.
Ez a férfi Michel Siffre volt – és ezzel az egyetlen kísérlettel véletlenül megalkotta az emberi kronobiológia tudományát — írja az IFLS.
Ki volt Michel Siffre?
Michel Siffre 1939-ben született Nizzában, geológusként végzett a Sorbonne-on. 1962-ben hazatért, hogy egy frissen felfedezett gleccser geológiai tulajdonságait tanulmányozza. Eredetileg csak 15 napot tervezett a föld alatt tölteni, de úgy érezte, ez nem elég – ezért 63 napot vállalt.
Nem vitt órát, nem használt mesterséges fényt, semmilyen időjelzést nem kapott kintről. A célja az volt, hogy „állatként éljen” – időérzékelés nélkül, teljes sötétségben.
Az első föld alatti időutazás
Siffre 130 méterrel a felszín alatt élt, fagypont alatti hőmérsékleten, 98%-os páratartalom mellett. Ruhái és lábai folyamatosan nedvesek voltak, testhőmérséklete néha 34 °C alá süllyedt.
„Nagyon rossz felszerelésem volt, kis sátorban laktam, minden összezsúfolva” – mesélte később. Ennek ellenére kísérlete forradalmi eredményekkel járt.
Mit fedezett fel Siffre?
Siffre megfigyelte, hogy időérzékelése teljesen torzult. Például amikor megkérték, hogy számoljon 120-ig, ez öt percébe telt – belső órája jóval lassabban járt, mint a valós idő. A kísérlet végén is meg volt győződve arról, hogy még csak augusztus 20-a van, pedig szeptember 14-e volt.
A legfontosabb felfedezés az volt, hogy az emberi test belső órával rendelkezik – függetlenül a napszaktól vagy a külső környezettől. Siffre cirkadián ritmusa (az alvás-ébrenlét ciklusa) teljesen eltért a megszokottól. Először 24,5 órás „napjai” lettek, majd egy későbbi kísérletben már 48 órás ciklusokban élt: 36 órát volt ébren, majd 12 órát aludt.
A tudományos világ reakciója
Siffre elsőre nem aratott sikert a tudományos közösségben – sokan őrültnek, szenzációhajhásznak tartották. A barlangászok attól tartottak, hogy jelenléte károsítja az ökoszisztémát, míg a biológusok szkeptikusan fogadták egy geológus tudományos ambícióit.
Idővel azonban kiderült, hogy Siffre munkája megalapozott, és valódi jelentőséggel bír. Ő lett az emberi kronobiológia – a biológiai órák és ciklusok tanulmányozásának – úttörője.
A hadsereg és a NASA érdeklődése
A hidegháború idején a hadsereg és a NASA is felfigyelt a kísérletre. Franciaország nukleáris tengeralattjáró-programja és az űrverseny is új kutatások után kiáltott. Hogyan lehet hatékonyan beosztani a legénység alvásidejét, ha nincs nappal és éjszaka? Siffre kísérletei éppen erre adtak választ.
A NASA anyagi támogatást is nyújtott, hogy matematikai módszerekkel elemezhessék az adatokat.
A barlang mint tudományos kincsesbánya
Siffre azóta is úgy tartja: „A barlangok a remény helyei. Az utolsó helyek egyike, ahol még lehetséges felfedezéseket tenni.”
Bár az ő módszerei ma már szinte megismételhetetlenek – a hosszú, magányos föld alatti lét súlyos mentális és fizikai megterhelést jelent – munkája még ma is visszhangzik az alváskutatásban, a biológiai ritmusok tanulmányozásában, sőt bizonyos ráktípusok kutatásában is.
Ezeket a cikkeket is érdemes elolvasni:
45 éve jár a kék metró második szakasza – Így épült a 3-as vonal déli szárnya
A történelem 7 legmeghatározóbb fegyvere
