Az orosz medve szinte mindig belebukott a nagy hódító terveibe

Manapság széles körben elterjedtek azok a nézetek, melyek szerint az oroszokat sosem tudták még legyőzni az elmúlt évszázadokban. Cikkünkből kiderül, ez korántsem igaz.

A védekező háborúk esetén helyes a meglátás. De vajon mi történt azokban az esetekben, amikor Oroszország, majd a Szovjetunió lépett fel agresszorként? A teljesség igénye nélkül rövid áttekintést tartunk az orosz imperializmus történetéből.

Az orosz nagyhatalmi ambíciók az éppen aktuális politikai rendszerektől függetlenül mindig adottak voltak. Különösen a szovjet időkben előszeretettel vetettek szemet szomszédos államok területeire. Számos nagy katonai támadó hadműveletet indítottak a XX. században, azonban ezek – Lengyelország 1939-es németekkel közös lerohanását leszámítva – nem hoztak számottevő eredményt. Különösképpen a veszteségeket is figyelembe véve nem.

Komoly kudarc a XX. század elején

A II. Miklós cár vezette Oroszoroszág XX. századi első nagy fiaskójára nem sokat kellett várni. Az ázsiai terjeszkedésről ábrándozó nagyhatalom az akkor még csak szárnyait bontogató Japánnal találta magát szembe. II. Miklós a kínai boxerlázadást kihasználva Japán kárára elfoglalta Mandzsúriát, és Korea északi részére is rá kívánta tenni a kezét. Miután Tokió felszólítására nem volt hajlandó a megszállt területek átadására, a Császári Japán Haditengerészet hadüzenet nélkül 1904-ben megsemmisítette a Port Arthurban állomásozó csendes-óceáni orosz flottát.

Az országa katonai képességeit messze túlértékelő cár a fél világot megkerülve a japánok megrendszabályozására küldte a Balti flottát, amely aztán 1905 májusának végén a Csuzima-szorosban megsemmisítő vereséget szenvedett a Japán Császári flottától. A véres kudarc után Oroszország kivonult Mandzsúriából, lemondott Port Arthurról ezzel gyakorlatilag feladva kelet-ázsiai hódító terveit. Oroszország figyelme ezek után a Közép-Európa és a Balkán felé fordult, ahol az Osztrák-Magyar Monarchiával és Németországgal kerültek szembe.

Jött az I. világháború

Az I. világháborúban kicsúcsosodó konfliktusban Oroszország az Osztrák-Magyar Monarchiával szemben ugyan ért el számottevő katonai sikereket, de a Német Császárságtól az I. világháború legnagyobb vereségeit szenvedte el. A legismertebb ezek közül az 1915 májusában, mindössze három nap alatt lezajlott gorlicei áttörés. Ennek során a cári Oroszország kénytelen volt egész Lengyelországot kiüríteni.

A háború elkövetkező két éve annyira megviselte Oroszországot, hogy a gazdaság összeomlott, a cárt megbuktatva pedig a bolsevikok kerültek hatalomra, akik azonnal tűzszünetet kértek. 1918 márciusában pedig megkötötték az oroszok számára megalázó breszt-litovszki békeszerződést, hivatalosan is elvesztve ezzel többek között Lengyelországot, Ukrajnát és Finnországot. Oroszország akkor úgy tekintett ezekre a területekre, mint akár napjainkban is: rebellis orosz provinciák, amelyek veszélyesek az ország biztonságára.

A bolsevikok sem jártak sikerrel

Az 1918-as nagy-lengyelországi felkelés sikerét követően, Lengyelország 123 év után ismét elnyerte önálló államiságát. 1919 elején a Vörös Hadsereg polgárháborús győzelmet aratott a fehér oroszok és nyugati szövetségeseik felett, így a Lenin vezette, már kommunista kormány nagy optimizmussal azonnal nekilátott a szocialista világforradalom megvalósításához.

Az ambiciózus terveknek földrajzilag éppen csak a függetlenségét visszanyerő Lengyelország állt leginkább az útjában. A bolsevikok által megindított 1919 és 1921 között tartó orosz-lengyel háború csúfos orosz vereséggel zárult, mely rákényszerítette Lenint, hogy felhagyjon világforradalmi ambícióival. A lengyelek tehát egyelőre megmentették a kommunizmustól Európát. A kudarc akkora volt, hogy a szovjeteknek közel két évtizedre elment a kedve forradalom terjesztésétől.

Sztálinnak volt oka örömre

A Sztálin vezette Szovjetunió azért könyvelhetett el már némi sikert is. 1939 szeptemberében az éppen Németországgal élet-halál harcot vívó Lengyelországot hátba támadva sikerült kétes értékű győzelmet aratniuk.

A sikeren felbátorodva Sztálin Finnországra vetett szemet. Hosszabb diplomáciai huzavona után a mainilai incidens néven elhíresült provokációt felhasználva a szovjet csapatok hadüzenet nélküli támadást indítottak a finnek ellen. Kezdetét vette a téli háború. Az erőviszonyok gyors szovjet győzelmet ígértek.

A világ legnagyobb meglepetésére azonban, a Mannerheim marsall vezette finn hadsereg, hatalmas veszteségeket okozva sikeresen tartóztatta fel és Vörös Hadsereg alakulatait. A túlerő azonban végül győzött, Sztálin a finnekre kényszerített moszkvai békével megszerzett Karéliával vigasztalódhatott.

A hidegháború nagyrészt csendes volt katonailag

A Szovjetunió a II. világháborúból a győztesek oldalán került ki, hosszú évtizedekre megszerezve egész Közép- és Kelet Európát. Bár tervben volt, de a nagy nyugati irányú szovjet támadó hadműveletek szerencsére sosem valósultak meg. A hidegháború éveiben a Szovjetuniónak csupán a papíron szövetséges államait kellett időnként megreguláznia.

Ebbe a sorba tartozik az ’56-os magyar forradalom- és szabadságharc leverése, mely gyakorlatilag egy hadüzenet nélküli háborúnak tekinthető Magyarország ellen. Ebben az esetben azonban fontos megjegyezni, hogy az akkor több százezer főt számláló Magyar Néphadsereg gyakorlatilag nem tanúsított ellenállást. A harcot a magyarok részéről csupán zömében irreguláris, önszerveződő forradalmi erők vették fel a betolakodókkal.

Az 1979-ben kirobbanó afganisztáni háború volt az utolsó nagy, a Szovjetuniót közvetlenül érintő intervenciós fegyveres konfliktus. Brezsnyev azután döntött az afgán állam megszállásáról, hogy a szovjetbarát M. Taraki kabuli kormányát megdöntötték. A tíz évig elhúzódó háború végül súlyos veszteségekkel járó, teljes orosz vereséggel zárult és nagymértékben hozzájárult a Szovjetunió széthullásához.

Hogy a történelem megismétli-e magát Ukrajna esetében, az egyelőre még nyitott kérdés. Egy azonban már most is biztos: gyors és csekély veszteségekkel járó fényes orosz győzelem biztosan nem fog születni.