Komoly partizántevékenység zajlik Oroszországban és Belaruszban is

Oroszországban és Belaruszban rejtélyes tűzesetek, sorozóépületek elleni támadások, vonatkisiklatások és hekkerek munkája jelzi, hogy a társadalomban cselekvőképes háborúellenes erők léteznek és akik a második világháború partizánjaihoz hasonlóan veszik fel a harcot.

Az Ukrajna elleni február 24-i orosz támadás óta nem csak a megszállt területeken folyik komoly partizántevékenység, hanem Oroszország és Belarusz területén is. Szervezettségük és aktivitásuk összehangoltsága a földalatti tevékenység általános jellemzői miatt általában mérsékeltnek tűnhet, annak ellenére épp ennek ellenkezője látszik. Közös jellemzőjük, hogy ellenzik a háborút, illetve Vlagyimir Putyin valamint Aljakszandr Lukasenka rendszerét. Céljuk tehát túlmutat a háború és gépezeténnek megállításán.

Fontos kiemelni a hatalom politikai ellenzékének 2022-es állapotát a két országban. Mind Moszkva, mind pedig Minszk az elmúlt bő két évtizedben sokat tett azért, hogy ne legyen erős és hatékony politikai ellenzéke. A parlamenti oppozíció minimálisan képes volt ugyan betölteni a rendszerrel elégedetlenkedők képviseletét, de egyik országban sem jutott el ez olyan szintig, hogy a központi vezetés stratégiai jelentőségű döntéseit is kritizálják. Tulajdonképpeni funkciójuk a hatalommal szembehelyezkedő szavazók becsatornázása a Kreml legtitimálása és politikájának támogatása érdekében. A parlamenten kívüli ellenzéki pártokat, mozgalmakat pedig törvényi szabályozással, a rendvédelmi szervek hathatós segítségével ellehetetlenítették, vezetőik jó részét külföldre üldözték, vagy börtönbe zárták. Elég csak ránézni a fehérorosz ellenzék állapotára a 2020-as elcsalt elnökválasztás után, illetve a Alekszej Navalnij esetére Oroszországban, a mély és bonyolult kérdéskör leglátványosabb példáira.

Ez azonban közel sem jelenti azt, hogy ne lenne a társadalomnak elégedetlen része, amely sehogy sem tudja már jó ideje érvényre juttatni érdekeit és amelyet a központi vezetés nem képes se becsatornázni, se kezelni, irányítani. Pont egy háború okozta helyzet mutatja meg, milyen eszközökhöz nyúlhatnak a rendszer legállhatatosabb ellenzői. A látható eredmény egy kibontakozó „partizánháború” az agresszor országokban.

Február óta több, mint harminc rejtélyes tűzeset történt Oroszország-szerte. A helyszínek általában jelentős infrastruktúrák, kormányzathoz kötődő épületek voltak. Legfontosabb példák erre a Belgorodi területen található olaj- és üzemanyagraktárak, hidak, az elektromos hálózat elemei, Moszkvában média és üzleti központok elleni támadások. Ezeken kívül számos katonai és ipari létesítményt ért robbantásos, gyújtogatásos támadás. Rejtélyességüket az a közös jellemzőjük adja, hogy hivatalos magyarázatot nem adtak ki a hatóságok az esetükben.

Kifejezetten a katonai mozgósítás-ellenességet jelzi, hogy közel hetven sorozóirodát ért támadás február óta, mely esetek kétharmada szeptember 22-e után, a civileket is érintő részleges mozgósítás bejelentése óta eltelt szűk két hónap alatt történt. A támadásokat főleg Molotov-koktéllal követték el, de volt, hogy kézifegyverrel lőttek az épületekre. A leghírhedtebb októberben történt a Belgorodi területen, ahol több mint egytucat ember veszítette életét a sorozás közben. Külön kiemelendő, hogy ez volt az egyetlen eset, ami halálos áldozattal is járt, tehát a támadás elkövetői összességében külön ügyelnek arra, hogy csak a szimbolikus létesítményekben keletkezzen kár. Ezen partizánok között ugyanúgy lehet sejteni a Putyin rendszer baloldali, anarchista ellenzőit és magányos elkövetőket is. A legfontosabb közülük a Fekete híd (Csornij moszt) mozgalom.

Fehéroroszország vezetése, mely az agresszor oldalán vesz részt a háborúban, már februrár 28-án szembesült a saját partizánjai képességeivel. Ekkor Minszk többek közt a vasúti infrastruktúrája háborús célokra való átengedésével támogatta a háborút, azonban belorusz hekkereknek sikerült teljes káoszt teremteniük, miután hozzáfértek a teljes fehérorosz vasútirányítási rendszerhez. Szinte teljesen leállt a forgalom, miután nem működtek a váltók, illetve ezen eszközök távoli működtetésével „eltérítették” eredeti célpontjukról a szállítóeszközöket. Ezzel súlyos helyzetet teremtettek a leginkább kötöttpályás eszközökre támaszkodó orosz katonai logisztikára. A kezdeti „digitális” sikereket követően számos esetben történtek a fizikai térben is támadások az oroszországihoz hasonló gyújtogatások mintájára.

A „vasúti háborúban” az oroszok is tanultak fehérorosz társaiktól, amit jelez, hogy március-június közt másfélszer annyi vonat siklott ki, mint átlagosan szokott. Létre is jött egy „Állítsuk meg a vagonokat” mozgalom, ami magára is vállalta a felelősséget számos esetben.

Egyes ellenzéki mozgalmaknak még bizonyos értelemben vonzóvá is vált, hogy földalatti mozgalomnak állítsák be magukat. Dárja Dugina, háborúpárti médiaszemélyiség és a háború szellemi alapjait részben kidolgozó Alekszadr Dugin lánya ellen elkövetett augusztusi támadást egy addig teljesen ismertelen szervezet, a Nemzeti Köztársasági Szervezet vállalta magára. Róluk igazából ezt megelőzően nem lehetett semmit sem tudni és azóta se aktívak. Még a Kreml sem őket, hanem Kijevet teszi felelőssé a robbantásért. Persze a bejelentést ürügyet szolgáltat a politikai ellenzék elleni szigorúbb fellépésnek Oroszországban.

A felsorolást persze még sokáig lehetne folytatni. Azonban ennyiből is látszik, hogy nem állja meg a helyét az az állítás, miszerint teljesen passzív Oroszország és Belarusz társadalma. A híres orosz és fehérorosz partizánok a második világháború alatt a megszálló agresszor országok ellen harcoltak. Ilyen értelemben utódaik a Moszkvával és Minszkkel szemben fellépő modern társaik.

Vigóczki Máté György, Oroszország-kutató, MCC Geopolitikai műhely