Így ért véget a kalózok története

Egy angol hajó harcban a berber kalózokkal, 1680 körül. Ifj. Willem van de Velde (1633–1707) festménye.

A 17. és 18. századi kalózok története rendkívüli betekintést nyújt az erőszakos konfliktusokba és azok utóhatásaiba. Ezekben a viharos időkben az európai kormányok a “magánhadnagyok” néven ismert kalózokat bízták meg az ellenséges hajók elfoglalásával, megoldást kínálva a háborús időkben korlátozott haditengerészeti erőforrásokra.

Ezek a hajósok a háborúk után gyakran áttértek a kalózkodásra, és igyekeztek folytatni jövedelmező gyakorlatukat. Ez az átmenet különösen hangsúlyos volt az amerikai gyarmatokon, ahol a kalózok döntő szerepet játszottak a védelemben és a gazdasági fejlődésben. A gyarmatokon a magánhajósok a védelem egy formájaként is szolgáltak, mind tengeri milíciaként, mind pedig gazdasági ösztönzőként. Olcsó zsákmányt hoztak, gyakran rabszolgákat is, akik az építkezésekért és a mezőgazdasági terjeszkedésért feleltek, írja az Ancient Origins.

Ahogy azonban az európai nemzetek gazdagodtak és bővítették haditengerészetüket, csökkenni kezdett a magánhajóhadaktól való függés. Békeidőben a kalózkodás a kereskedelem és a diplomáciai kapcsolatok rovására ment. A probléma megoldására a kalózoknak általános amnesztia felajánlása bizonyult a legköltséghatékonyabb megoldásnak.

Sokan elfogadták a királyok kegyelmét, mivel elsődleges motivációjuk a kapzsiság volt. A polgári életbe való sikeres átmenet biztosítása érdekében a volt kalózok civilizálásának módszere lett, hogy munkát, földet, sőt feleséget is biztosítottak számukra. Ez az átmenet hatékonyabb volt a holland és a francia kalózok esetében, akik angol társaikhoz képest könnyebben találtak békeidőben munkát.