A London Necropolis Railway, a közlekedés történetének egy lenyűgöző és kissé hátborzongató fejezete, a halálhoz és a túlvilághoz való viktoriánus hozzáállás sajátos megoldása volt. Ez az 1854 és 1941 között működő különös vasúti rendszer az elhunytak és gyászoló családtagjaik számára nyújtott lehetőséget arra, hogy végső nyughelyükre utazzanak.
A London Necropolis Railway ötlete akkor született, amikor London város jelentős temetkezésihely hiánnyal nézett szembe. A South Western Railway Company, felismerve a speciális szolgáltatás szükségességét, 1852-ben megalapította a London Necropolis Company-t (Londoni Temetkezési Társaság). Két évvel később, 1854-ben a London Necropolis Railway megkezdte működését egy külön erre a célra kialakított londoni állomásról Waterlooban.
A vasút számos temetkezési szolgáltatást kínált, beleértve az első, második és harmadik osztályú jegyeket mind az élő gyászolók, mind az elhunytak számára. A londoni végállomás a Westminster Bridge Roadon volt, míg a másik végállomás a surrey-i Brookwood temető volt. A vasút mellett létesített temető London temetkezési problémáit hivatott megoldani az elkövetkező évszázadok során.
Londoni halálvasút
A London Necropolis Railway rendszeres járatokat közlekedtetett. A temetési meneteket az erre kijelölt londoni állomásról indították. A gyászolókat és az elhunytakat különböző osztályokba sorolták. Az első osztályon utazó gyászolóknak az állomáson külön szobát biztosítottak, ahol felfrissülhettek. Az első osztályú temetkezők kiválaszthatták, hogy a temetőben hol kívánják felállítani a sírhelyet, amelyet elvártak, hogy valami permanens megoldás legyen.
A másodosztályú temetkezés már korlátozottabb keretek között biztosított temetkezési hely választást. Itt lehetőség volt permanens sírhely felállítására felárért cserébe. Ha ezt nem kívánták igénybe venni, akkor a sírhely szükség szerint újra felhasználható lett volna. A harmadosztályú temetkezéseket egyházi költségen végezték. Ezeken a sírhelyeken permanens síremléket állítani nem lehetett. Ugyanakkor a tömegsírok nem voltak megengedve a vállalat számára, így minden elhunyt külön sírban részesülhetett.
Meglehetősen morbid célja ellenére a vasút a közönség körében kedvező fogadtatásra talált, és több évtizeden át működött. Ennek ellenére viszont sosem volt annyira sikeres, mint amennyire várták. Eredetileg azzal számoltak, hogy évente 10 000-50 000 halottat fognak szállítani, de a cég 87 éves működése alatt mindössze 200 000 temetést tudott elvégezni. Ez évente átlagosan 2300 holttestet jelentett.
A cég egészen a második világháborúig üzemelt, mikoris 1941-ben a londoni állomást bombatalálat érte. Ezután az újjáépítés értelmetlenné vált. A cég még különleges esetekben nyújtott temetkezési szolgáltatást, de vasútat többé nem használták. Az utolsó vonat 1941-ben indult el, és ezzel véget ért a közlekedés történetének ez az egyedülálló fejezete.
Ma a londoni halottaknak szánt vasút emléke különös és érdekes lábjegyzetként él tovább London történelmének gazdag szövevényében.
Ezeket a cikkeket is érdemes elolvasni:
itt tudod támogatni az oldalunkat
Érdemes elolvasni
A világ leggyorsabb tesztpályája, ahol kanyaródás nélkül lehet maximális sebességgel száguldani
VIDEÓ: A világ legnagyobb halszaporodóhelyét fedezték fel
A magyar ipar úttörője, az ágyúk és vasúti kerekek mestere: Ganz Ábrahám
Miért nem tudjuk a villámokat energiafejlesztésre használni?
Mi a legnagyobb eddig ismert prímszám?
Hány nukleáris fegyvert használtak eddig a történelem során?