Eltűnőben lévő Urmia-tó: környezeti hanyatlás és elhanyagolás Iránban

Forrás: depositphotos.com

Az Irán északnyugati részén található az Urmia-tó, amely egykor a világ hatodik legnagyobb sós vizű tava volt, környezeti állapot romlásának és a kormányzati hanyagságnak esett áldozatul. Az elmúlt évtizedek során ez az egykor élénk vízfelület drámaian összezsugorodott, kietlen tájat hagyva maga után, ami komoly ökológiai és társadalmi kihívásokat jelent.

Az Urmia-tó hanyatlása

Az Urmia-tó hanyatlása több tényezőre vezethető vissza, többek között az Iráni Iszlám Köztársaság által végrehajtott zavaró gátépítési és öntözési politikára. Ez a politika, amely a mezőgazdasági terjeszkedés és a gazdasági fejlődés iránti vágy vezérelt, jelentősen megváltoztatták a tóba folyó víz természetes áramlását, ami súlyosbította a tó kimerülését. Ezenfelül az Iszlám Forradalmi Gárdához (IRGC) kapcsolódó különböző vállalatok által végrehajtott infrastrukturális projektek építése is hozzájárult a tó pusztulásához. Egy másik jelentős szempont a mulcsozással kapcsolatos. Az Urmia-tavat körülvevő száraz területek sósak, ami a só felhalmozódásához vezet. Ennek enyhítése érdekében mulcsozási eljárást hajtanak végre, amelynek során az érintett területet mesterségesen elszigetelik a tótól. Ez a gyakorlat azonban szintén hozzájárul az Urmia-tó teljes felületének csökkenéséhez. A fent említett eseteken kívül az Urmia-tó 14 mellékfolyójának egyikét, a Baranduz folyót mesterségesen elzárják a tóba való bevezetéstől, és ezt a gyakorlatot még a téli hónapokban is alkalmazzák. Ezek a gyakran megfelelő környezeti vizsgálatok nélkül végrehajtott projektek megbontották a régió ökoszisztémájának kényes egyensúlyát, és felgyorsították az Urmia-tó hanyatlását.

A helyi aktivisták és környezetvédelmi szakértők által felvetett növekvő aggodalmak ellenére az iráni kormány válasza nem volt megfelelő. Bár a tisztviselők, köztük Mahmoud Ahmedinejad és Hassan Rouhani elnökök ígéretet tettek a válság kezelésére és a tó újjáélesztésére, kézzelfogható előrelépés nem történt. 2024. március 3-án – Irán nemzeti víznapja alkalmából – az Iráni Vízipari Szövetség (IWIF) bemutatott egy projektet a nyilvánosságnak az ország víztestjeiről és a vízellátással kapcsolatos problémákról, de az Urmia-tó nem szerepelt a tárgyalt esetek között. A pénzeszközök elosztására és a helyreállítási projektek végrehajtására tett erőfeszítések nem jártak sikerrel, és nem sikerült megállítani a tó folyamatos hanyatlását.

A közelmúltban készült jelentések komor képet festenek az Urmia-tó jelenlegi állapotáról. A műholdképek és a légi felvételek kiszáradt tájat mutatnak, a tómeder feltárult, a vízszint pedig soha nem látott mélyponton van. A jelentések szerint 2023 őszére a tó kiszáradt, miután a vízszintje évtizedek óta folyamatosan csökken. A kormánytisztviselők állításai, miszerint a tó újraélesztésére irányuló erőfeszítések folyamatban vannak, üresnek tűnnek az ellenkezőjére vannak bizonyítékok. Az Urmia-tó vízszintje annak köszönhetően emelkedett, hogy az országban az elmúlt hónapokban intenzívebbé váltak az esőzések, és az iráni kormány ezt az alkalmat propagandisztikus céljaira használja ki, mivel a tó vízmennyiségének javulását saját erőfeszítéseinek tulajdonítja.

Környezetvédelmi szakértők, köztük Masoud Tajrishi, a teheráni Sharif Műszaki Egyetem munkatársa arra figyelmeztetnek, hogy a helyzet súlyos. A tó vízszintje 1995 óta nyolc méterrel csökkent, ami egybeesik az 1979-es iszlám forradalmat követő új gátak építésével és a mezőgazdasági gyakorlatban bekövetkezett változásokkal. Míg egyes, az iráni kormányhoz kötődő tisztviselők és médiumok az éghajlatváltozást próbálják felelőssé tenni az Urmia-tó kiszáradásáért, a gyökeres okok az évtizedek óta tartó rossz környezetvédelmi gazdálkodásban és az ökológiai fenntarthatóság figyelmen kívül hagyásában keresendők.

Társadalmi és kulturális feszültségek

A környezeti válság mellett az Urmia-tó helyzete társadalmi és kulturális feszültségeket is kiváltott. Egy 2021-ben közzétett tanulmány eredményei alapján a környező régiókban a mezőgazdasági tevékenység mintegy 30%-kal csökkent, és az 1996-2016 közötti időszakban Kelet-Azerbajdzsán tartomány falvainak több mint 12%-a elvesztette lakosságát, és nagyjából 500 falu teljesen vagy részben elnéptelenedett. Az egyik fő változó ebben az egyenletben az, hogy az azeri törökök főként azokat a tartományokat lakják, ahol a tó található. Az északnyugat-iráni azeri törökök, az ország lakosságának egyötödét kitevő török nyelvű kisebbség, az Urmia-tavat örökségük és identitásuk központi elemének tekintik. Helyi aktivisták, akik ezt a témát rendkívül érzékenynek tartják, évtizedek óta tüntetéseket szerveznek a védelmét követelve. Erőfeszítéseiket azonban a hatóságok elnyomással és megfélemlítéssel fogadták, ami rávilágít a politikai elnyomás és az emberi jogok megsértésének szélesebb körű kérdéseire. A rezsim vonakodása a tó hanyatlásának kérdését illetően talán abból fakad, hogy fél attól, hogy az azeri lakosság körében szélesebb körű mozgalmak indulnak meg a kulturális és nyelvi jogokért.

Az Urmia-tó esete tökéletes példája az etnikai és az ökológiai problémák kereszteződésének. Bár nyilvánvalóan a környezetvédelemmel és az éghajlatváltozással kapcsolatos kérdésről van szó, nem lehet elhanyagolni a kisebbségi jogok dimenzióját sem. Az a tény, hogy a leginkább érintett területeken elsősorban azeri törökök és bizonyos mértékig kurdok, egy másik jelentős iráni kisebbség élnek, felveti a diszkrimináció és a másodosztályú állampolgárság kérdését. A központi kormányzat reakciója jelentősen eltérő lehetett volna, ha az említett tartományok perzsa többségűek.

Érdemes megjegyezni, hogy nem ez az ökológiai katasztrófa az egyetlen probléma, amellyel az iráni azeri közösségnek szembe kell néznie. Az azeri nyelven, az azeri kisebbség anyanyelvén folyó oktatás hiánya továbbra is megoldatlan. Bár ezt a kérdést minden választási kampányban megemlítik az azeri szavazók támogatásának megszerzése érdekében, még egyetlen iráni politikus sem döntött úgy, hogy az oktatási rendszer lényegi megváltoztatására irányuló tervet kezdeményezzen, hogy az a kisebbségek számára befogadóbbá váljon. Az azeri török nyelv használata hivatalos dokumentumokban és az iskolai oktatás nyelveként azóta tilos, mióta a Pahlavi-dinasztia a XX. század elején sikeresen átvette a hatalmat.

Az Iszlám Köztársaság a forradalom után gyakorlatilag fenntartotta ezt a politikát, ezért az azeri török végül elvesztette varázsát és presztízsét, és egy haszontalan helyi nyelvvé vált, amelyet főleg a távoli területeken élő emberek hajlandóak beszélni. Az iráni Azerbajdzsánban még az azeri-török nevek adását is akadályozzák bürokratikus eszközökkel az újszülötteknek; ehelyett perzsa eredetű nevek adására ösztönöznek. Egy alkalommal a tabriz-i területi bíróság rendelete az azeri-török eredetű neveket az iszlám elvekkel összeegyeztethetetlennek minősítette. Ez a nyelvi dinamika tükrözi az iráni társadalom jelenlegi társadalmi helyzetét, ahol a nem perzsa etnikai csoportok, annak ellenére, hogy a lakosság felét teszik ki, nem élvezik azokat a kiváltságokat, amelyeket a perzsa többség élvez.