Egy űrhajós elmondta az igazságot arról, milyen 6 hónapon keresztül a világűrben élni

Amikor a gyerkőcöket megkérdezzük, mik szeretnének lenni, ha felnőnek, valószínűleg mindegyikőjük azt fogja mondani, hogy tűzoltó, autóversenyző, repülőgép pilóta, vagy űrhajós. Nos, ha meghallgatják, milyen hat hónapon keresztül a világűrben lenni, könnyen lehet, hogy ezt a lehetőséget elvetik.

Catherine “Cady” Coleman vegyész, mérnök és egykori NASA űrhajós, aki 2010-ben hat hónapot töltött a Nemzetközi Űrállomáson, írja a Unilad. A Sharing Space című könyvében elárulja, hogy mennyire fájdalmas az űrséta, vagy az űrhajón kívül végzett bármilyen tevékenység.

Az űrséta során az űrhajós teljes mértékben az űrruhára támaszkodik. Ezek a hatalmas, uniszex öltözékek azonban egyáltalán nem kényelmesek, ami pedig tovább súlyosbítja a problémát, hogy a NASA még 2003-ban úgy döntött, hogy nem készít többet a legkisebb méretből.

Űrhajósnak lenni sem csak játék és mese

Cady Coleman a világűrben. NASA/Wikimedia

„Hogy tisztázzuk, 160 centivel nem vagyok olyan nagyon kicsi, és a karjaim csak a férfi űrhajósokéhoz képest rövidek” – mesélte Coleman. „Azonban nem volt más választásom, mint hozzászokni a rendelkezésre álló felszereléshez, bár mint oly sok mindent abban a korban, a felszerelést is alapvetően férfiak számára tervezték, így az egyméretű ruhák csak a férfiak számára jelentettek megoldást.”

Az űrruhába való beöltözés elég hosszadalmas folyamat, amihez egy egész csapat segítségére van szükség. Először jön a felnőtt pelenka, aztán a szabványos sportmelltartó és a hosszú alsónemű, amely felszívja az izzadságot, és extra párnázottságot biztosít az űrhajósoknak. Ezután következik talán a legfontosabb felszerelés, az LCVG vagy Liquid Cooling and Ventilation Garment, amely a szövetbe szőtt vízcsöveket tartalmaz, és a test hűtését szolgálja.

“Amikor 300 kilós űrruhában dolgozol, a tested gyorsan felmelegszik, és ezzel szabályozhatod a testhőmérsékletedet” – magyarázta Coleman. Ezt követi az rengeteg párnázás a könyök, a térd, a csípő és az ágyék körül, mindezt pedig egy öv tartja a helyén, és csak ezután vehetik fel az űrhajósok az űrruha azon részét, amelyet mi is látunk.

A technikusok az űrruha felső és alsó részét egyszer a testre rögzítik, majd kommunikációs eszközöket, kesztyű és a sisak felvételében is segítenek.

„Ha a következő hat órában viszket az ember orra, akkor így járt, ugyanis egy darabig nem lesz lehetőség megvakarni” – jegyezte meg humorosan. Elmondta továbbá, hogy munka közben nem veszi észre a kellemetlenségeket, mert a feladatra koncentrál, és csak akkor látja a sérüléseket, amikor a munkamenet végén kiugrik az űrruhából.

„Mindig meglepődöm, amikor meglátom magam a tükörben. A karom és a lábam tele van piros és lila zúzódásokkal és horzsolásokkal. Néha vérzésig is tudom horzsolni magam.”

„Az ujjaimmal is ugyanez a helyzet a kesztyű belsejében, a körömágyam gyakran sérült, néha még a körmöm is levált. Annyira a feladatra koncentráltam, hogy sokáig észre sem vettem. Megzúzódott a karom és a törzsem az űrruha belsejében, amikor megpróbáltam elérni dolgokat. Még a párnázással együtt is egy rakás szerencsétlenség vagyok.”

Érdemes elolvasni:

• Épp kialakulóban lévő csillagot kapott lencsevégre a James Webb űrtávcső
• Kína mindenkit odaenged a Hold sötét oldaláról hozott mintákhoz, kivéve az USA-t