A természet halála: egy korszak végének vagyunk szemtanúi?

Nemrégiben hallottam egy elgondolkodtató kifejezést: „Isten halott, Marx halott, és én sem érzem magam túl jól.” Vajon most eljött az idő, hogy ezt kiegészítsük a következővel: „A természet halott”?

A természet, amelyet hosszú ideje az emberiségtől elkülönülő, független entitásként értelmezünk, vajon mára elvesztette jelentőségét? Az elismert biológus, E.O. Wilson szerint az emberi kivételesség eszméje az alacsonyabb rendűnek vélt életformák iránti megvetésre sarkallhat bennünket.

Globálisan elérkeztünk az antropocén korszakba, ahol az ember vált a legnagyobb ökológiai változások mozgatójává. Az atmoszférára, a hidroszférára és a bioszférára gyakorolt túlnyomó hatásunk miatt már nincs olyan ökoszisztéma, amely érintetlen maradt volna. Legyen szó fajok kolonizálásáról, élőhelyek elvesztéséről, klímaváltozásról, túlzott kitermelésről, műanyag-szennyezésről vagy káros vegyi anyagok terjedéséről, mára mindenhol érezhető az emberi jelenlét. E tényezők együttese pedig egyre gyorsabb ütemben taszítja az ökoszisztémákat a megsemmisülés határára.

A COVID-19 világjárvány idején megjelentek a fordított zoonózis esetei, amikor az ember vált a fertőzések forrásává házi és vadon élő állatok számára. Ez világosan rávilágított arra, hogy az emberiség és a bioszférát velünk megosztó összes élőlény sorsa szoros összefüggésben áll, írja a Science Alert.

Az antropocén kihívásai

Az emberi tevékenység által meghatározott antropocén korszakban a globális biodiverzitás válságban van, a fajok kihalási üteme ezerszerese a természetes ütemnek. Ennek kezelése az egyik legnagyobb kihívásunk. A Half-Earth projekt szerint csak akkor tudjuk megőrizni a fajok 85%-át, ha a Föld felszínének 50%-át védett területként őrizzük meg. Azonban a természetvédelmi területek létrehozása gyakran az őslakos népek kiszorításával jár, ahelyett, hogy tiszteletben tartanánk a természetvédelemben betöltött szerepüket.

Bár örömteli, hogy egyre nagyobb területek kapnak védelmet (2020-ra a szárazföldek 17%-a, az óceánok 10%-a), a biodiverzitás megőrzésére irányuló kezelésük hatékonysága még mindig kérdéses.

A biodiverzitás támogatása

Mára kezdjük felismerni, hogy a biodiverzitás támogatása mindenhol lehetséges, és minden tevékenységünk során figyelembe vehető. A városi tájak például támogathatják a beporzó rovarok fennmaradását, a mezőgazdasági tájak pedig hozzájárulhatnak ehhez, a termesztés intenzitásától függően. Az iskolások pedig egyre inkább olyan környezetben tanulnak, ahol kölcsönös kapcsolatot alakíthatnak ki a természettel.

Az angol költő, Gerard Manley Hopkins szavaival élve:
„Mivé lenne a világ nedvesség és vadon nélkül? Hagyjátok meg őket, Ó, hagyjátok meg őket, vadont és vizet; Hosszú életet a gyomoknak és a vadonnak!”

Újragondolt kapcsolat a természettel

Egy Regeneration Canada konferencián megkérdezték tőlünk, hogy írjuk le a „közösségünket”. Sokan városi vagy vidéki közösségeikről beszéltek. Egy fiatal mohawk férfi viszont egy nyírfaligetet említett saját közösségeként. A jelenlévők számára a „közösség” fogalma eddig leginkább az „emberi” közösségre korlátozódott.

Sylvia Wynter esszéista és filozófus szerint az ember, mint elkülönült és túlsúlyban lévő kategória, a gyarmatosítás és rasszizmus gondolati alapja. Néhány tudós, felismerve a klímaváltozás mélyreható hatásait, kijelentette, hogy az emberi történelem és a természet története közötti fal leomlott. Dipesh Chakrabarty történész híres esszéjében, „The Climate of History: Four Theses” című munkájában felvetette, hogy a kortárs történelem kulcsmotívumai, mint a szabadságért folytatott küzdelem, ma már szorosan összefonódnak a bioszféra sorsával.

Az ökológusok felismerték, hogy a természettől való elhatárolódás értelmetlen, és a természetes folyamatok tanulmányozása nem hagyhatja figyelmen kívül az emberi beavatkozásokat. Az elkülönülés eszméje egyesek szerint az egész bolygónkat sújtó válság alapvető mozgatórugója.

Az ilyen mélyebb megértés fényében talán eljött az idő, hogy túllépjünk a „természeten” mint az emberiségtől független koncepción. Ehelyett mélyebb megértést kellene kialakítanunk a biodiverzitás és a közösség fogalmáról, mint az emberiség és a nem emberi életformák közös történetéről és sorsáról.

Ez a gondolatmenet közelebb áll az őslakos közösségek szemléletéhez, akik a földdel való kapcsolatra „rokonainkként” tekintenek minden ökoszisztémában. Vajon elérkeztünk a természet végéhez abban az értelemben, hogy már nem tartjuk különállónak? A természethez való kapcsolatunk újragondolása fontos lépés lehet abban, hogy még inkább elköteleződjünk a környezeti válságok kezelésében.

Ezt is érdemes elolvasni:

• Nagy a baj: Nostradamus és Baba Vanga is borzalmas évet ígér 2025-re
  
• Világelsőként termesztettek növényeket holdtalajban magyar kutatók

Kiemelt kép: Depositphotos.com