A múmiaport évszázadokon át gyógyszerként használták Európában
Fejfájásra múmiapor? A középkori Európa patikáiban ez nem volt ritkaság: valódi, porrá őrölt egyiptomi múmiákat használtak gyógyszerként, és úgy hitték, ezek az „ősi testek” gyógyító erővel bírnak.
A középkori és kora újkori furcsaság
A középkori és kora újkori Európa orvosai a gyógyítás nevében nem riadtak vissza a legbizarrabb eszközöktől sem, ezek közül az egyik legmegdöbbentőbb a múmiapor használata volt. Igen, jól olvastad: évszázadokon át valódi, porrá őrölt egyiptomi múmiákat írtak fel különféle betegségek ellen, az epilepsziától a fejfájásig. Ahogyan azt a Medical News Today is írja, múmiaport patikákban árulták, drága volt és népszerű, akkoriban természetes gyógymódnak hitték, tele az „ősi testből” származó gyógyító erőkkel. Ma már hátborzongató és etikátlan gyakorlatnak tartjuk, de annyira talán nem is meglepő, hiszen még napjainkban is kétségbeesetten keressük a különféle gyógymódokat.
Az emberi test „belső gyógyereje”
A múmiapor évszázadokon át az európai orvoslás egyik legkülönösebb és legbizarrabb szere volt. A mai ember számára felfoghatatlan, de egykoron bevett gyakorlatnak számított emberi maradványok, például csontok, vér vagy akár múmiákból kivont szurokszerű anyagok, gyógyászati célú alkalmazása. A különböző korok legismertebb orvosi tekintélyei, mint Galénosz és Paracelsus, maguk is hittek az emberi test „belső gyógyerejében”. A múmiaport többféle formában használták: lehetett finomra őrölt csontpor, gyantás, balzsamos kivonat vagy akár nap által kiszárított emberi tetemek maradványa, mindezt fájdalomcsillapításra, epilepszia ellen vagy az öregedés lassítására írták fel.
Forrás: Wikimedia Commons
Mire használták a múmiaport?
A „mumia” eredetileg egy Közel-Keletről származó szurokszerű ásványi anyag neve volt, de az európai orvosi gondolkodásban hamarosan egyre inkább az egyiptomi múmiákhoz kötődött. A 12. századtól kezdve, és egészen a 18. századig, a múmiapor széles körben elérhető volt patikákban, és gyakran a legdrágább gyógyszerek közé tartozott. A korabeli hit szerint a holttestek konzerválására használt balzsamok „megtartották” az élet erejét, így a testből kivont anyag fogyasztása gyógyhatással bírt. Ma már mindenkit kiráz tőle a hideg, de akkoriban a remény szimbóluma volt.
Forrás: Wikimedia Commons /
Bullenwächter
Az 1500-as és 1600-as évek Európájában úgy hitték, szinte mindenre gyógyírt jelenthet, a menstruációs panaszoktól kezdve a köhögésen át egészen a sebgyógyulásig. Dr. Robert James kutatásában részletesen felsorolta, mire használták: a múmiapor oldja az alvadt vért, csillapítja a fájdalmat, enyhíti a lép gyulladását, sőt még a test „felfúvódása” ellen is bevetették. Az orvosok azonban nem álltak meg itt, a holttest más részeit is hasznosították. A bőrt például hisztérikus tünetek és nehéz szülések kezelésére ajánlották, a zsírt fájdalomcsillapításra, míg a csontokat különféle emésztőrendszeri és menstruációs zavarokra. Az emberi test – legyen az élő vagy halott – sokáig a gyógyászat eszköztárának része volt.
Erkölcsi kérdések, hamisítványok
Mindez azonban komoly erkölcsi és társadalmi kérdéseket is felvetett, még a korabeli orvosok körében is. Többen, köztük a híres Ambroise Paré, felháborodva írtak arról, hogy a „múmia” néven árusított készítmények gyakran nem valódi egyiptomi múmiákból származtak, hanem kivégzett bűnözők friss tetemeiből. A múmiapor története így rávilágít a társadalmi egyenlőtlenségekre is: a szegények testéből készült „gyógyszert” a gazdagabb rétegek fogyasztották. A nyugati társadalmakban az emberi maradványokhoz való hozzáállás a 19–20. századra radikálisan megváltozott, a múmiapor pedig lassan kikopott a gyógyszertárak polcairól. Mindez ma már hátborzongató történelemnek tűnik, de fontos emlékeztet arra, hogyan formálja a kultúra, a tudomány és az etika az orvoslás mindenkori határait.
Ez is érdekelhet:
