A magyar középkor bizarr halálesetei

A közösségi médiának köszönhetően már magyar nyelven is terjednek a különféle listák arról, hogy melyek voltak a középkori történelem legfurcsább halálesetei. Ezek általában külföldi, angol nyelvű írások hevenyészett fordításai, amelyek eredeti szerzői nem igazán ismerik a magyar történelmet. Pedig a gazdag magyar középkor is bővelkedik érdekes vagy egyenesen bizarr esetekben.

Könyves Kálmán agyveleje

A magyar középkor királyai közül kevés olyan uralkodott Magyarországon, akinek olyan pozitív a történeti emlékezete, mint amilyen negatívak a róla szóló híradások. Ezt elsősorban annak köszönhetjük, hogy Könyves Kálmán királyról elbeszélő forrást azok hagytak hátra, akik az általa megvakított II. Béla királynak, vagy utódainak dolgoztak. Azt alighanem mindenki tudja, hogy Kálmán külsejéről már-már egy rettenetes emberi torzót vázol fel a Képes Krónika:

Külsejére nézve visszataszító volt: borzas, szőrös, kancsal, púpos, sánta, dadogó, ám ravasz és tanulékony.

Azonban azt már kevesebben tudják, hogy Könyves Kálmánt egyéb vonatkozásaiban is meglehetősen sötét képekkel ábrázolták. Így történt a fülbetegségével is. A súlyos, középkori viszonyok közepette kezelhetetlen középfül-gyulladástól szenvedő király napjait alighanem alaposan megkeserítette a betegsége. Ezért a krónika beszámolói szerint az olasz orvos, Draco, egy tapaszt helyezett fel rá. Amikor azonban a tapaszt leszedték, a király agyveleje ottmaradt a tapaszon, ami hamarosan Könyves Kálmán halálát okozta.

Könyves Kálmán király és Álmos herceg kibékülnek a dömösi kolostor előtt (Wikipédia)

A király, akit halálra ölelgettek

II. István (1116-1131) tehetségében nem ért fel az apjához, Könyves Kálmánhoz. Mivel azonban annak az embernek volt a fia, aki megvakíttatta, ezért a későbbi elbeszélő források vele sem bántak kesztyűs kézzel. Olyannyira nem, hogy egy meglehetősen furcsa esetnek tulajdonítják a halálát:

Abban az időben István király a kelleténél jobban szerette a kunokat; a király mellett tartózkodott Tatár nevű fejedelmük, aki a császár öldöklése elől kevesedmagával menekült a királyhoz. A király azután vérhasba esett. A kunok pedig, akik a király kedvezése folytán hozzászoktak a gonoszságokhoz, ekkor is javában dühöngtek a magyarok ellen. Amikor a magyar parasztok megtudták, hogy a király halálán van, megölték a kunokat, akik javaikat ragadozták. Tatár kun fejedelem elpanaszolta a királynak, hogy megölték embereit. A király pedig úgy érezte, hogy némiképpen jobban van; amikor látta, hogy Tatár könnyezik, a többi kun pedig jajgatva veszi körül – minthogy nagyon szerette őket -, felmordult és így szólt: “Ha meggyógyulok, tízet ölök meg mindegyikért, akit közületek megöltek. Most ne búsuljatok életem miatt, mert jobban vagyok.” E szavakkal kinyújtotta kezét a kunok felé, ezek nyakra-főre rohantak, hogy kezet csókoljanak neki, és oly nagyon megszorongatták, hogy ellankasztották a királyt, így visszaesett bajába és meghalt.

II. István megkoronázása (Wikipédia)

Az ostyával megmérgezett király

III. Bélát méltán tartjuk számon a legnagyobb magyar uralkodóink között. Az ő nevéhez fűzik a magyar középkor egyik legstabilabb uralkodása, az abszolút királyi hatalom csúcsa. Halálával kapcsolatban a magyar elbeszélő források nem emlékeznek meg semmilyen különleges esetről, ám érdekes módon egy külföldi híradás viszont igen. Albericus így írt III. Béla haláláról:

„A húsvét előtti csütörtökön meghal Béla, Magyarország királya; bizonyos Kalán püspök ellen az a gyanú támadt, hogy ő itatta meg méreggel.”

Kalán püspök III. Béla kancellárja volt, egy időben a király rábízta a dalmát-horvát területek kormányzását is. Ezt utóbb át kellett engednie a trónörökösnek, Imrének. Talán ez motiválhatta őt a gyilkosság elkövetésére, ám hozzá kell tennünk azt is, hogy a kései és meglehetősen távoli híradás III. Béla haláláról nem feltétlenül megbízható.

A halálos gyógyír

IV. István király (1163-1165) nem tartozik a magyar középkor jó emlékezetű uralkodói közé. Bátyja, II. Géza ellen fellázadt, de hogy bátyja haragját elkerülje, Bizáncba kellett menekülnie. Miután Géza meghalt, bizánci segítséggel Magyarországra jött, hogy elűzzék Géza fiát, III. Istvánt. Ám végül nem őt, hanem bátyját, II. Lászlót (1162-1163) választották királlyá. László uralma azonban rövidéletű maradt, szűk egy éven belül ugyanis váratlanul meghalt. Ekkor IV. István lett az új magyar király, bizánci támogatással.

IV. István a Képes Krónikában, hercegi díszekkel (Wikipédia)

Csakhogy III. István visszatért, és Székesfehérvár mellett 1163-ban legyőzte nagybátyját, aki ismét Bizáncba menekült. Ekkor váltakozó sikerrel robbantak ki a harcok a két ország között. IV. István kitartóan ragaszkodott ahhoz, hogy trónra kerüljön, míg a magyarok ugyanilyen kitartóan küzdöttek ellene. Végül Zimony várába szorították be. Ott viszont magyar hívei rájöttek, hogy veszett ügyért harcolnak, így úgy döntöttek, hogy megszabadulnak a kényelmetlenné vált ellenkirálytól.

Erre végül egy sajátos módszert választottak. IV. Istvánon ugyanis rendszeresen eret vágtak. Ezért megbízták Tamás nevű szolgáját, hogy kenje be az érvágás lezárására szolgáló kötést méreggel. A szer megtette a hatását, István meghalt a hívei pedig megadták magukat III. István csapatainak.

A magyar király, aki az árnyékszéken halt meg

Vencel nem hagyott különösebben mély nyomot a magyar történelemben. Miután III. András 1301-ben bekövetkezett halálával kihalt az Árpád-ház, a magyar előkelők új király után néztek. Anjou Károlyt elsősorban délvidéki birtokosok és az esztergomi érsek támogatták, 1301 tavaszán meg is koronázták Esztergomban. Azonban még ugyanannak az évnek a májusában Budán a fiatal, tizenkét esztendős Přemysl Vencelt, a cseh uralkodó fiát választották királlyá, akit augusztusban Székesfehérvárott meg is koronáztak.

A két király hívei fegyveres harcot kezdtek egymással, ekkor történt meg az a kissé bizarr eset is, hogy a Vencel pártján álló Buda városa kiátkozta a Károly mellett buzdító pápai legátust és magát a pápát is. Ám a harcok alatt Vencel tábora lassan erodálódott, a nagy tartományurak, mint Aba Amádé, Borsa Kopasz vagy Csák Máté elhagyták. 1304-ben a hadi mesterségben jártas II. Vencel cseh király, a magyar király apja, tekintélyes sereggel vonult be Magyarországra, hogy így erősítse fia uralmát. Ám hamar belátta, hogy erre nincs mód, így végül az ifjabbik Vencellel együtt elhagyta Magyarországot.

A budai papok kiátkozzák a pápát a Képes Krónikában (Wikipédia)

II. Vencel a következő évben elhunyt, így fia III. Vencel néven a cseh trónt is megszerezte. Uralkodása elsősorban a kicsapongásokról és lakomákról szólt, és nem tartott sokáig: Olmützben (ma: Olomouc) egy újabb lakomán kiment az árnyékszékre, ahol egy ismeretlen tettes leszúrta. Hogy milyen indíték állt a gyilkosság mögött, azt nem tudni, mindenesetre a Přemysl-ház Vencel halálával férfiágon kihalt.

A magyar középkor leggyilkosabb sárgadinnyéje

Habsburg Albert Luxemburgi Zsigmond hosszú uralkodása után került trónra, megörökölve apósa valamennyi országát. Rövid időszaka alatt tevékeny és rátermett uralkodónak bizonyult, ami hozzájárulhatott volna ahhoz, hogy Zsigmond műve ne essen szét. Ezt azonban már nem állt módjában bebizonyítani. 1439-ben hadjáratot vezetett a törökök ellen a Délvidékre, hogy felmentse vagy visszafoglalja a törökök által ostromolt Szendrőt. Erre végül nem került sor, mert a magyar táborban vérhasjárvány tört ki.

Habsburg Albert a Thuróczy-krónikában (Wikipédia)

Albert maga is elkapta a kórt, bár Bonfini utólag egy sárgadinnyével kapcsolatos pletykát is lejegyzett a király állapotáról.

“A betegség okául a sárgadinnye zabálását hozták fel, mert míg bensejét torka gyönyörűségére hűsíteni igyekezett, életét hozta veszedelembe. A király tehát, ha már a fosást nem tudta megállítani, halálát érezve Bécs felé vette az útját, hogy odahaza haljon meg.”

Albert végül ne, jutott el Bécsig sem, Esztergomban időzött egy keveset, majd útban hazafelé Neszmélyben hunyt el.

Érdemes elolvasniÖt merénylet középkori királyaink ellen