Horthy haza akart jönni államfőként az emigrációból

Szerző: Bern Andrea

Horthy Miklós volt kormányzó és Kállay Miklós miniszterelnök levélváltásai emigrációban.

Kállay Miklós volt kormányfő élete miniszterelnöksége után

1944. március 19-én éjjel a Német Birodalom csapatai betörtek Magyarország területére és megkezdték az állami intézmények elfoglalását.

Hitler vezér és kancellár döntéséhez nagy mértékben hozzájárultak Kállay Miklós miniszterelnök két éve tartó béketapogatózásai.

Március 20-án korareggel a letartóztatására érkező német katonák elől Kállay egy földalatti alagúton át a kormányzói palotába menekült. Családját az államfő védelmébe ajánlva ő maga a budapesti török követségre hajtatott tovább, ahol a következő hónapokban politikai menedékjogot kapott.

1945. október 16-án, Horthy Miklós kormányzó sikertelen kiugrási kísérletét követően önként adta fel magát.

Raboskodott Sopronkőhidán, Mauthausenben és Dachauban. Az amerikai hadsereg 1945 májusában szabadította fel a Dél-Tirolban fekvő Niederdorfban, Horthy Miklós kisebbik fiával együtt. Csupán szabadulásakor értesült arról, hogy felesége, Kállay Helén, aki sokáig a kormányzói család vendégeként rejtőzött a németek elől a budai Várban, végül mégis követte őt a török követségre, s az ostrom alatt egy bombatámadás során elhunyt.

Kállay Miklós két évet töltött Capri szigetén, ahova 1945-ben a német táborokból felszabadított tengelyállami polgárokat internálták a szövetségesek.

1947-ben a Rómától nem messze fekvő, hivatalosan vatikáni fennhatóság alatt álló Castel Gandolfóban második feleségével, Fényes Mártával nagy családi házat vásárolt.

Horthyék emigrációban

A Horthy család tagjai a nyilas hatalomátvétel napjától 1945 áprilisáig a bajorországi Schloss Hirschberg kastélyában éltek, fogságban. Szabadulásuk után a legközelebbi kisvárosba, Weilheimbe költöztek, otthonuk egy pékmester-família többgenerációs lakóháza volt.

1948 utolsó napjaiban – többek között Kállay közbenjárásával – innen utaztak a portugáliai Estorilba.

Horthy Miklós és Kállay Miklós 11 évig tartó emigrációs levélváltása

Tizenegy éven át jöttek és mentek a levelek a két idős ember között Estorilból Castelgandolfo-ba és vissza. Horthy Miklós leszármazottainak hagyatékában e levelek ma is megtalálhatóak.

“Kedves Mica” – kezdte rendre volt miniszterelnökéhez címzett sorait Horthy, vagy olyakor szimplán csak így: “Kedves Druszám”.

“Tisztelt Főméltóságos úr!” – így indította sorait Kállay.

Bár a volt miniszterelnök maga is nehezen élt, a levelekből vissza-visszaköszön, hogy figyelemmel kísérte a Horthy család boldogulását, s tanácsaival, összeköttetéseivel próbálta segíteni volt kormányzója életét. A weilheimi pékfamília háza, amelyben Horthyék éltek 1948 végéig, a városkában nem számított kicsinek, de természetesen össze sem volt hasonlítható a budai Várral vagy azokkal a körülményekkel, amelyekhez egy átlagos magyar középnemes szokott a háború előtt.

„Valamelyik birtokosnál megfelelő kastélyban, amely nincs tele még menekülttel, ahol az élelmezési viszonyok, tüzelés stb. és az egész környezet megfelelő, személyzet van, kellene mint paying guest elhelyezkedniük”

– javasolta a miniszterelnök. Az adott körülmények között ez a tanács minden realitást nélkülözött.

Honvágy kínozta a két idős férfit. Kettejük közül jellemzően Horthy volt az optimistább s Kállay az apátiára hajlamosabb. „Teljesen visszavonultan élek, sem politikust, sem újságírót nem fogadok – írta az utóbbi 1947 tavaszán –, ha […] minden […] messze is van, oda van, jobb erre nem gondolni.”

Az emigránslét törvényszerű következménye volt, hogy az első időszakban leveleikben domináltak a múlt eseményei.

Kritikus kérdés volt Teleki Pál miniszterelnök öngyilkossága, 1949 áprilisában Horthy hozakodott előle Kállaynak Teleki Pál búcsúlevelének emlékével.

“Egy meleghangú, megható búcsúlevél volt, melyben ok nélkül magát vádolta” – fogalmazott.

Ezzel szemben, mint tudjuk, a levél így hangzott:

“Hullarablók leszünk! a legpocsékabb nemzet. Föméltóságú úr, nem tartottalak vissza. Bűnös vagyok.”

Vajon szándékosan vezette volna félre öreg barátját a volt államfő? Vagy Telekinek a halál kapujából kétségbeesve átkozódó mondatai törlődtek az emlékezetéből, s ő is így akarta hinni, talán így is hitte a történteket, amikor papírra vetette őket?

A kormányzó bízott mindkettejük hazatérésében:

„Reménylem, hogy egyénileg jól vagytok mindnyájan, ez fontos, mert konzerválni kell magadat” – figyelmeztette 1951-ben volt államfőjét, kérve, hogy maradjon kész a hazatérésre.

Bár mindkettejüknek éltek közeli hozzátartozóik otthon, nem kerülte el őket az emigráns betegség: egy-egy politikai esemény túlértékelése vagy teljes félreértése, amibe szalmaszálként kapaszkodtak. Ilyen volt az 1947- es magyarországi, „kékcédulásként” elhíresült országgyűlési választás, melyen a Magyar Kommunista Pártnak minden törvényes és törvénytelen eszköz bevetése ellenére sem sikerült abszolút többséget szereznie.

„A most hatalmon lévők elkövették azt a tévedést, hogy Magyarországon szabad választásokat engedélyeztek.” – reménykedett Kállay.

„A magyar választások részükről elbukva.” 1954. január végén az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, a Szovjetunió és Franciaország külügyminisztereinek részvételével tartott berlini konferencia pedig szinte eufóriát váltott ki a két idős emigránsból.

„Naponta lesem persze a berlini híreket” – írta Horthy.

„Nem tartom lehetségesnek, hogy Molotov oda merte volna tolni a pofáját, azon elhatározással, hogy nem enged semmiben. Legvalószínűbb, hogy az osztrák kérdésben enged, de meg fogja kísérelni, hogy ne kellessen csapatait Magyarországról kivonni.” Kételyei azonban néhány sor után eltűnnek.

Szinte tényként kezeli, hogy a találkozó után a szovjet csapatok el fogják hagyni Magyarországot: „Soha nem toltam fel magam az életben, főképp most 86 évesen nem lehet semmi szereplési vágyam, de az a meggyőződésem, hogy ez esetben az én kötelességem az első kormányt kinevezni. Az aztán a megfelelő előkészítés után a nyugati hatalmak kontrollja mellett megválaszthatja a parlamentet, és én boldogan visszavonulhatok.” A szándék láthatóan őszinte.

A volt kormányzó szinte tényként kezelte, hogy rövidesen hazautazhat, s az események ott folytatódhatnak, ahol ő elhagyta őket: államfőként kormányt nevezhet ki.

Az végképp meg sem fordult a fejében, hogy abban az országban, ahol háborús szerepléséért Bárdossy László miniszterelnök hat golyóval a testében nyugszik a föld alatt, akár ő is számon kérhető lehet. Tervezte a közjogi és birtokviszonyok rendezését is:

„Azon a nézeten vagyok, hogy szuverenitásunkat 1944. március 19-én vesztettük el, tehát ott kell kapcsolni” – írta.

A levelezés utolsó és legeuforikusabb időszakát természetesen az 1956-os forradalom hetei jelentették. Horthy elmozdíthatatlan volt a rádió mellől. Menye emlékiratai arról tanúskodnak, hogy volt legalább egy pontja a világnak, ahol a magyar hivatalos sajtó hangját a „fehér” „ellenforradalom”-ról félreértelmezték: Estoril. Edelsheim-Gyulai Ilona így emlékezett:

„Írtam Miklóspapának arról, milyen közel érzem magam hozzá akkor, amikor egy újabb fehér hadsereg formálódik otthon. Nagy szükség volna egy olyan karizmatikus, »fővezér« típusra, amilyen ő volt 1919-ben.”

Kállay ennél realistább volt, lelkesedésében azonban – érthetően – ő is túlzásokba esett: „A magyarországi dolgok hatása alatt vagyunk! – írt szinte eksztázisban a forradalom tetőpontján, 1956. november 1-jén. – Én két fiammal harcolok közöttük, adja isten, hogy ne legyen bajuk. […]

A győzelem biztos. Lehet, hogy a teljes még időbe telik, de nincs kétségem afelől, hogy megjön.

Egy, talán még két választás van vissza. Én akartam volna a határhoz kimenni, de az osztrákok tiltakoznak. Minden porcikám izgatja, hogy nem lehetek benne a nagy dolgokban. Amit itt lehet, azt megteszik a Bizottmány és a magyar szervezetek, de ez a munka engem nem elégít ki. Túl öreg vagyok már, hogy bölcs legyek, nem érek rá.”

November 4-ét követően Horthy Miklós ágynak esett, s onnan többé fel sem kelt. Kállay Miklós következő levele részvétnyilvánítás volt, immáron gyászoló családjának címezve.