Tényleg a ma 104 éve történt gyulafehérvári nagygyűlésnek köszönhetik a románok, hogy megkaparintották Erdélyt?

Ami a románoknak szinte világszerte nemzeti ünnep, az nekünk, magyaroknak az egyik legszomorúbb gyásznapnak számít immár lassan 104 esztendeje. Az 1918. december 1-jei román nagygyűlés Gyulafehérváron kimondta a Magyar Királyság keleti területeinek csatlakozását Nagy-Romániához. Igazság szerint e döntés a kortárs magyar politikusok számára inkább a politikai fantasy kategóriájába tartozott. Ám a tény mégis az, hogy ma is Ártándnál kell átkelni a román-magyar határon, nem pedig Gyimesbükkön.

Ha utánanézünk a gyulafehérvári román nemzetgyűlés történetének, számos olyan momentummal találkozhatunk, amelynek olvasása után minimum értetlenséget, rosszabb esetben haragot érzünk az események akkori magyar irányítóival szemben.

Hiszen hogyan lehetséges az, hogy arra a gyűlésre, amelynek tagjai mind a több mint 1220-an egyetemlegesen kimondták Erdély és számos kelet-magyarországi vármegye csatlakozását Romániához a Magyar Államvasutak ingyenes különvonatokat biztosított? Hogyan lehetséges az, hogy az akkor még a Magyar Királyság fennhatósága alatt álló Gyulafehérváron nem lépett fel a magyar karhatalom és nem kergette szét a küldötteket. Az ok kettős.

Egyfelől 1918 október-novemberére világossá vált, hogy a központi hatalmak, köztük az Osztrák-Magyar Monarchia benne Magyarországgal végérvényesen elveszítette az első világháborút. Azt azonban senki sem sejtette hazánkban, hogy ennek milyen súlyos (elsősorban területi) következményei lesznek.

[hm_embed link=”https://hellomagyar.hu/2022/11/14/hoppa-fotok-bizonyithatjak-hogy-hitler-argentinaban-kezdett-uj-eletet/” ][/hm_embed]

A hatalomra kerülő Károlyi-kormány – minden ellenkező híresztelés ellenére – a Szent István-i Magyarország mellett állt. Szóba sem kerülhetett az ország területének megcsonkítása. Mi sem bizonyítja ezt jobban annál a ténynél, hogy amikor később cseh, román, szerb csapatok szállják meg a Magyar Királyság egyre nagyobb területeit, éppen az egyik Károlyi-minisztériumban alkotják meg az utána nagy sikert befutó Nem, nem, soha! szlogent.

Ugyanakkor Károlyiék hittek a népek önrendelkezésének elvében, Wilson elnök 1918 januárjától népszerűsített ötletében. Tudták, hogy a Magyar Királyság soknemzetiségű állam, ahol a nemzetiségeknek többletjogokat kell biztosítani. Az úri kaszinók világában szocializálódott társadalmi elit azt azonban képtelen volt elhinni, hogy a románoknak, szlovákoknak, szerbeknek, horvátoknak már kevés lesz a területi autonómia, vagy Erdély esetében a svájci mintájú katonális berendezkedés, amit ők ajánlottak. Nemzetiségeink, még a horvátok is, akkor már elszakadni akartak, csak a kárpátaljai ruszinokat sikerült ideig-óráig meggyőzni.

Amikor Jászi Oszkár, a Károlyi-kormány nemzetiségi ügyekért felelős minisztere tárgyalásokat kezdeményezett a románokkal 1918 november közepén előbbi még a nemzetiségi jogok kiterjesztését gondolta a legtöbbnek, utóbbiak viszont már teljes elszakadást a minimumnak. Ezért is engedélyezte a kormány a gyulafehérvári nagygyűlést, ezért segítette a küldötteknek az odajutást, mert hitt abban, hogy engedményekkel, “jófejkedéssel” magához tudja édesgetni az elszakadni vágyó vezetőket. Mindez súlyos hiba volt, a Károlyi-kormány ellenfelei éppen ezt vetik a gróf úr és csapata szemére, mint olyan bűnt, ami a történelmi Magyarország feldarabolásához vezetett.

[hm_embed link=”https://hellomagyar.hu/2022/11/12/i-karoly-hadjarata-ahol-egy-magyar-vitez-mentette-meg-a-roman-arulastol/” ][/hm_embed]

Csakhogy az igazság ennél sokkal bonyolultabb.

A magyar, mint szabadságszerető nép 1848-49 után fogalommá vált Európa nyugati felén. Kossuth Lajost hatalmas tömeg és méltó ováció kísérte bármerre is járt a nyugati világban. Ez a dicsfény azonban szép lassan elhalványult a kiegyezés után. A 20. század elejére pedig már a nyugati szalonok többségében elnyomó, feudális magyarokról beszéltek. Ehhez csatlakozott a világháborút súlyos áldozatok árán megnyerő franciák célja: amennyire csak lehet meggyengíteni Németországot és ezért erős középhatalmakat létrehozni az Osztrák-Magyar Monarchia területén.

Erről pedig jóval azelőtt született döntés, hogy a Monarchia letette volna a fegyvert, a román csapatok megindultak volna Erdély ellen, vagy megszervezték volna a gyulafehérvári gyűlésüket. Az pedig, hogy Wilson népek önrendelkezésével kapcsolatos elképzelései helyett kőkemény francia nagyhatalmi célok mentén valósul meg az etnikailag kevert közép-európai régió átalakulása, úgyszólván szinte csak a politizáló magyar elit számára nem volt ismert.

A románok tehát akármekkora nagygyűlést szervezhettek volna Gyulafehérváron és bármekorra többséggel kimondhatták volna az egyesülést Romániával. Egyébként a magyar fél is szervezett nagygyűlést, december 22-én, Kolozsváron. Azon is sok tízezren vettek részt és egy akarattal kinyilvánították: Magyarország részei kívánnak maradni.

Legvégül azonban mégiscsak két érv döntött. A katonai erő és a nagyhatalmi akarat. Mindkettő kapcsán súlyos kudarcot vallott az akkori magyar elit.