A nándorfehérvári csata emlékére. Ezek a falak még látták a törökök vereségét

A mai szerb főváros, Belgrád, szerbesen Beograd, a magyar történelemben Nándorfehérvár néven ismert. Írott megjelölései között szerepel a Taurunum, Alba Bulgarica, azaz Bolgárfehérvár, Alba Graeca, Görögfehérvár, Nandoralba, Nandur Weruar, Nandorfejirvar, Landorfejérvár, Bjelograd és Belegrad, ami szintén Fehérvárat jelent.

Viharfellegek a Zindan-kapu felett, Fotó: Mayer Jácint

Nándorfehérvár térsége a magyarok előtt bizánci érdekszférához tartozott. A magyar időszakot a 12. századtól 1521-ig számítjuk, mely nem volt folyamatos, szerb és bolgár megszakítások tördelték. A magyar közigazgatás a déli határokat bánságok megszervezésével biztosította, így ez a város sem lett a magyar megyerendszerbe integrálva az évszázadok alatt. Története szempontjából döntő volt az 1403 és 1427 közti szerb korszak, amikor Zsigmond magyar király a macsói bánsággal együtt Lazarević István despotának adományozta a várost. Despotának nevezték a magyar vagy török hűbéresként regnáló szerb királyt, akinek lavírozni volt szükséges a török kegyek és Zsigmond birodalma közt. Ekkor élte a város aranykorát, uralkodása alatt épült ki a védművek jelentős része. 1427-ben Lazarević utóda, Branković György vissza kellett hogy adja az akkori Nándorfehérvárt a magyaroknak, s a saját fővárosát pedig Szendrőbe költöztette.

Nándorfehérvár, Fotó: Mayer Jácint

Az alsó-, felső- és vízivárossal rendelkező városnak komoly katonai jellege volt, eleste esetén pedig egészen Budáig szabad az út, hiszen addig nem találunk hozzá mérhető erősséget. Ma is ebből az irányból lehet Magyarországot legakadálymentesebben megközelíteni.

A Dizdar-torony, Fotó: Mayer Jácint

Kisebb oszmán próbálkozások hadműveletei valószínűleg már 1390 és 1392 között elérik Nándorfehérvárt, de kevesen tudnak az 1440. évi ostromról, pedig annak jelentősége összemérhető a 16 évvel későbbi harcokkal. Ez volt az első Magyarország ellen indított koncentrált török támadások egyike, mely 7 hónapos küzdelem után a védők győzelmét hozta.

A Jaksity-torony, Fotó: Mayer Jácint

Az 1456-os események évszáma ma akkora becsben tartott, hogy Magyarországon jó eséllyel a legtöbb ember ismeri. 1456. július 22-én győzedelmeskedtek Szilágyi Mihály és Hunyadi János várvédő vitézei Kapisztrán János keresztes seregei támogatásával a Nándorfehérvárt ostromló II. Mehmed (ur. 1451-1481) szultán hadai felett. Az ütközet nagyjából három periódusra bontható: Szilágyi sikeres várvédelmére, Hunyadi vízi úton történő utánpótlás-biztosítására, valamint a védők és a keresztesek eredményes támadására. A csatamezőn aratott győzelmet követően az oszmánok elmenekültek a Duna-parti vár alól, ezzel Magyarország és Európa hosszú évtizedekre elhárította a török terjeszkedés veszélyét. 1456. június 29-én rendelte el III. Callixtus pápa a déli harangozást a templomokban, a Nándorfehérvár elleni török támadás kivédésére irányuló könyörgésként, ma némileg átértelmezve Hunyadiék diadalára emlékezteti a keresztény világot.

A Nebojsza-torony, Fotó: Mayer Jácint

Az ostromhoz köthető legismertebb legenda Dugovics Tituszról szól, aki egy lófarkas zászló kitűzését azzal akadályozta meg, hogy a török katonát a zászlóval együtt a mélybe rántotta. Az emblematikus hőstettről egyedül Mátyás király itáliai történetírója, Antonio Bonfini tesz említést jóval a harcok után, de Dugovicsot ő sem nevezi meg, csak a 19. században hallunk róla először. Dugovics Tituszt azóta a magyarok, szerbek, horvátok és meglepő módon a csehek is szívesen emlegetik saját katonájukként. Történészek azonban felhívták rá a figyelmet, hogy ilyen epizód jelenik meg a jajcai ostrom beszámolója kapcsán is, melyet valószínűleg Bonfini szívesen átültethetett a sokkal jelentősebb nándorfehérvári események közé.

Naplemente Nándorfehérvárban, Fotó: Mayer Jácint

A két sikeres várvédés után végül 1521-ben, kéthónapos ostromot követően, elesik az ország kapuja, és lényegében 350 évig török kézen marad. Buda török megszerzése után a Magyarország belseje felé vezető útvonalak egyik legfőbb csomópontja lesz, és hatalmas török várossá fejlődik. 1688-ban a török magyarországi kiűzése után kerül először keresztény kézbe, majd többször cserél gazdát az oszmánok és a Habsburg haderő között. A 19. század eleji szerb felkelések után 1841-ben Mihailo Obenović fejedelem Belgrádot nyilvánította Szerbia fővárosának, melyet követően a félhold 1867-ben tűnt el a fellegvár falairól, amikor a török helyőrség végérvényesen kivonult.

Érdemes elolvasniMagyarország kapuja, melyet nem osztrákok, hanem franciák robbantottak fel

Belgrád kevesebb történelmi építészeti emlékkel rendelkezik egy átlagos európai nagyvároshoz viszonyítva, legjelentősebb látványossága mai napig a híres vára. Az a vár, mely sok eredeti elemét megőrizte Hunyadi korszakának, és a mai napig emlékszik a hatalmas török sereg elleni sikeres harcosokra, akikért azóta is minden délben megkondul a harang.

Galéria