Fejletlen ókoriak? Dehogy, zseniális eszközzel kommunikáltak az ókori görögök

Hogyan oldod meg azt, hogy egy üzenetet nagy távolságokra eljuttass gyorsan és ókori viszonyok között. Mielőtt tovább olvasol gondolkozz el ezen és rájössz, hogy bizony nem is annyira egyszerű ez a művelet.

Füstjel vagy víz?

De mi segítünk a megoldásban. Adja magát mondjuk az olyan megoldás, hogy például tűzzel. Egyet intek a levegőben egy fáklyával, akkor barát, ha kettőt, akkor ellenség közeledik. Ez eddig jó is, már csak az a kérdés, hogy mit csinálok, ha fáklyámat elfújja a szél vagy éppen zuhog az eső és a cseppek eloltják azt.

Megoldás lehet az, amit az indiánok is használtak évezredeken keresztül: füstjelek. Ráadásul ilyen módon elég bonyolult üzeneteket is le tudtak adni nagy távolságokra úgy, hogy azok tartalma nem sérült. Merthogy a füstjeleket is lehetett variálni és azok színét is.

Ám az ókori görögök még ennél is kreatívannak voltak. Nem, nem arra gondolunk, amikor megteremtették a maratoni futást, azaz egy katona addig futott a marathoni csatában aratott győzelemről beszámolva, míg célba nem ért, ott átadta az üzenetet és meghalt.

Ennél a dolog sokkal kifinomultabb, ráadásul egyetlen emberéletet sem kíván. Sőt, rengetegféle üzenet átadható viszonylag könnyedén, már persze azok számára, akik jól értenek az eszköz működtetéséhez és tudnak olvasni (ez azért a klasszikus világban sem volt annyira elterjedt tudomány, de viszonylag sokan művelték).

Zseniális találmány az ókorból

Görögországból a Kr.e. 350-es évekből kerültek elő olyan eszközök, amelyek tulajdonképpen telekommunikációra voltak alkalmasak, azaz egy üzenet nagy távolságokra, széles néptömegek számára történő eljuttatására. A feltaláló a hagyomány szerint Sztimfaluszi Aeneas volt, egy írnok a hadseregben. A megoldása pedig egyszerű, de nagyszerű.

Üzeneteket írt fel papírlapokra (pl. “lovasság közeledik”, “ellenségre készülj”, “hajók közelednek”, “gyalogság és lovasság”, “nehézgyalogság”, stb) és egymás alá rendezte őket egy úszó botra tűzve. Majd egy ezzel megegyező második botot is készített, figyelve arra, hogy a bevágások (azaz az üzenetek helyei) ugyanott legyenek.

Innen már nem volt más dolga mint két üstöt megtölteni vízzel, beleállítani egy-egy botot mindkettőbe és az üstre egy csapot szerelni. És ekkor megtehették azt, hogy feláll egy-egy katona egy-egy üsttel két távoli domb vagy jól látható hely tetejére és amikor intenek egymásnak, akkor egyszerre (vagy ráhagyással, ez megbeszélés kérdése) elkezdik kiereszteni a vizet az üstből. Majd újra int az üzenet átadója és akkor a vevő is leállítja a csorgást. Ahol a szint megáll, az az üzenet. És már lehet is vinni a táborba a lapocskát, csak legyen, aki elolvasni tudja majd.

Íme egy videó a működéséről:

Nyilván elképzelhető probléma, például akkor, ha valaki elalszik az őrségben, vagy nem pont akkor indítja az üzenet vevője a vízsugarat, amikor a küldő int, de a módszer működhetett. Nem úgy kései utóda, egy Francis Whishaw által felfedezett rendszer, ami hasonló elven működött, de a víznyomás változásával változtatta az üzeneteket. Működni működött, de teret nem nyert a 19. század első felében.