A bohóchalak megszámolják egymás csíkjait, hogy kiszűrjék a hívatlan vendégeket
A tengeri rózsákban élő bohóchalak nem olyan barátságosak, mint azt a gyerekek egyik kedvenc animációs filmje sugallja. A zátonylakók valójában nagyon is territoriálisak, és meglehetősen agresszívek tudnak lenni. Ezt pedig megmutatják más halaknak – vagy akár embereknek –, ha túl közel kerülnek hozzájuk.
“Ezek a lények szó szerint a bolygónk legagresszívabb állatai közé tartoznak” – leplezi le őket Justin Rhodes, az Illinois-i Urbana-Champaign Egyetem tengeri idegtudósa, akit a bohóchalak korábban vérzésig haraptak, így pontosan tudja, miről van szó.
Korábbi kutatások kimutatták, hogy az ocellaris bohóchalak (a Némó nyomában című filmben látott közönséges bohóchalak) különösen nem kedvelik a saját fajtájukhoz tartozó betolakodókat. Ahhoz, hogy megállapítsák, hogy egy ismeretlen hal barát vagy ellenség, ellenőrzik a jelöléseit, írja a Smithsonian Magazine. Ha nem látnak függőleges fehér csíkokat – ami a bohóchalak jellegzetessége –, a vendég általában szabadon beléphet. Ha azonban a sajátjukhoz hasonló csíkozást látnak, akkor megvédik az otthonukat.
Mégis maradt egy nagy kérdés a tudósok számára. Nemcsak összesen huszonnyolc bohóchalfaj úszkál a tengerekben, hanem számtalan más mintás zátonyhal is osztozik az élőhelyen. Ráadásul a bohóchalak között is van olyan, amelyek akár három csíkkal, mások viszont eggyel sem rendelkeznek. Jogos a kérdés, hogy ennyi változatosság és színvilág mellett hogyan ismerik fel a bohóchalak saját fajuk tagjait?
Hogyan működik tehát a bohóchalak biztonsági rendszere?
Egy új kutatás szerint a bohóchalak nem egyszerűen csak megnézik, hogy egy másik halon vannak-e csíkok, hanem meg is számolják azokat – olvasható a Journal of Experimental Biology című folyóiratban megjelent tanulmányban.
Hogy ezt megtudják, a kutatócsoport elszigetelten nevelt egy csapat közönséges bohóchalat – három függőleges fehér csíkkal –, biztosítva, hogy a saját fajtájukon kívül ne lássanak más fajokat.
Hat hónapos korukban a csapat több különböző akváriumot állított fel kamerákkal, hogy filmezni tudják a bennük zajló interakciókat. Először 50 közönséges bohóchalat helyeztek el különálló tartályokban, és több “újonnan érkező” közönséges bohóchalat telepítettek be. A kísérlet kedvéért viszont három másik fajt is hozzáadtak: az Amphiprion sandaracinost, amelynek egyetlen fehér csík fut vízszintesen a fejétől a hátúszóig, a Clarke-bohóchalat, amely fekete és sárga színű, két függőleges fehér csíkkal, valamint a nyerges bohóchalat, amely fekete és narancssárga színű és jellemzően három függőleges fehér foltot visel.
A kutatók megfigyelték, hogy a közönséges bohóchal a legtöbb agressziót a többi közönséges bohóchal felé mutatta, és a legkevésbé agresszív az Amphiprion sandaracinos felé volt, amelynek egyetlen vízszintes csíkja van. A Clarke- és a nyerges bohóchalakat csak enyhe nyomás alatt tartották. Ezek az eredmények arra utalnak, hogy a közönséges bohóchalak felismerték a saját fajukat, és a velük szemben voltak a legagresszívebbek.
Ezután a csapat három-három bohóchalból álló kis csoportokat mutatott be különböző műgyantából készült, változatos számú csíkkal festett csaliknak. Megállapították, hogy a csíkok száma a csalin jelentős szerepet játszott a bohóchalak agresszivitásában. A bohóchalak ugyanis tízszer gyakrabban támadták meg a három csíkos csalikat, mint a nulla csíkkal ellátottakat, illetve kétszer gyakrabban, mint az egy csíkkal ellátottakat és 1,3-szor gyakrabban, mint a két csíkkal ellátottakat.
Érdemes elolvasni:
