Bemutatjuk a Sziklakórház atombunkerének rejtélyét és borzalmakkal teli történetét
A Budai Vár-barlang elhelyezkedése a világon egyedülálló: egy világváros közepén, annak történelmi magja alatt található. Alapját barlangok és természetes üregek alkotják, melyet az Árpád-kortól a helyi lakosok igyekeztek tárolás, vízszerzés miatt hasznosítani, és pincékké, valamint azokat összekötő járatokká alakítani. Ennek a hatalmas üregrendszernek a része a Sziklakórház.
Megunt háremhölgyek kútja, Fotó: Mayer Jácint
Mivel a 20. század első felében a kormányzati negyed fent található a budai várban, a felszín mellett ez komolyabb változásokat eredményez a lenti világban is. A háborúval fenyegető helyzet miatt jelentkezik a polgári védelmi, elsősorban légoltalmi célú hasznosítás igénye, és ezzel megkezdődött a budai vár életében „óvóhely-korszak”. Az újonnan kialakított létesítmények miatt a természetes környezetet bunkerszerűen átépítik és a barlangrendszerről leválasztják, a hegy alatti sziklaüregeket pedig 1943-tól több helyen láncszerűen folyosókkal nyitják össze. A háború alatt a járatok teljes terjedelmükben óvóhelyként funkcionálnak, majd azt követően a barlangrendszerek egészen az 1960-as évek elejéig a polgári védelemhez tartoznak.
Légoltalmi központ, Fotó: Sziklakórház tulajdona
A Sziklakórház létesítése
A Sziklakórháznak még nem nevezhető objektum első kiépített területe a légoltalmi központ volt, melyből a várhegyi légószirénákat működtették 1937 és 1945 között.
A helyszín segélyhellyel bővítése 1941-ben kezdődik, melyet 1944. február 20-án Székesfőváros Sebészeti Szükségkórház néven adnak át. Felügyeletét a Szent János Kórház látja el és feladatául a sürgősségi ellátást határozzák meg. A szükségkórház, az akkori viszonyokhoz képest nagyon modern volt: több műtővel, röntgennel, áramfejlesztővel rendelkezett. Szinte a megnyitás pillanatától Magyarország az amerikai légerő bombázóinak hatáskörébe kerül, így a sebesültek ellátása meg is kezdődik. Az eredetileg 60 fő befogadására alkalmas kis kórházat gyorsan a duplájára kell bővíteni, de Budapest hamarosan bekövetkező szovjet ostroma idején ez is rendívül kevés.
A Sziklakórház folyosóin, Fotó: Sziklakórház tulajdona
A földalatti borzalom a hosszú harcok alatt
A vár alagútjaiban helyenként volt, hogy négy ember zsúfolódott össze négyzetméterenként menedéket remélve. A Sziklakórházban 200-300 fő volt egyszerre, de a barlang szomszédos, át nem alakított részeiben még egy nyomorúságos helyzetű német tábori kórház, egy Feldlazarett működött.
Az élelmezést tulajdonképpen nem tudják megoldani és a vízellátás is teljesen megszűnik. A tisztálkodás és a vizesblokk üzemeltetése nem lehetséges, a vízhiány csökkentésére ezért havat kénytelenek behozni, azt olvasztják meg. A kötszer készletek olyannyira leapadnak, hogy a használtat teszik az elhalálozottról a még élőre. Az összetolt ágyakra ahányan összezsúfolhatóak, annyian kerülnek, de ekkor minden talpalatnyi helyen sebesült feküdt. A levegőztetés sem megoldott a tüzérségi támadhatóság miatt, így a bűz és a magas hőmérséklet elviselhetetlen.
A halálozási arány nagyon magas volt, az intenzív és elhúzódó harcok következtében.
Kórterem Budapest ostroma alatt, Fotó: Sziklakórház tulajdona
A kórház a Nemzetközi Vöröskereszt segítségével működött. Területére – szabályok szerint – a fegyverek behozatala nem volt megengedett. Ennek elsődleges haszna, hogy a kórtermekben esetlegesen bekerült szovjet, vagy román katonák nem számíthattak ellenségnek, valamint a katonák sem foghattak fegyvert orvosra soron kívüli segítség kierőszakolásának szándékával. A politikai villongások elől is menedéket lelt itt jó néhány üldözött.
A harcok végén a szovjet parancsnokság hajlandó volt magához képest toleránsan a kórházhoz állni, így vérontás nélkül lett átadva. Érdemes kiemelni a svájci Friedrich Bornt, a Vöröskereszt megbízottját és sikeres, erélyes fellépését. Kevésbé volt szerencsés a barlangjáratokba szorult német Lazarett betegállománya, akik javarészt tűzvész martalékává váltak.
A német tábori szükségkórház helyszíne középkori kúttal, Fotó: Mayer Jácint
A világégés után
A harcok végeztével a Sziklakórház, az országban akkor egyedülálló módon, épségben megmaradt felszereléseit más, lerombolt és kifosztott kórházakba szállították el. A háború után kiütéses tífusz elleni oltóanyag készült a termeiben, de 1950-től ismét felszerelték, immáron titkos objektumként.
1956-ban egyaránt láttak el itt sebesült felkelőket, szovjet katonákat és karhatalmistákat. A kórházi személyzet java – bár nem halálbüntetést, de a szakmából való száműzetést kapott jutalmul, mivel hajlandóak voltak mindenkin segíteni.
Sugármérő készülék és védőruha, Fotó: Sziklakórház tulajdona
Atombunker?
1958-1962 között átépítették és kibővítették a létesítményt, hogy vegyi- vagy atomtámadás esetén is használható legyen. Ekkor épült az egészségügyi áteresz, lég- és vízkezelő rendszer. Kiépült a Dunához egy közvetlen vízvezeték- és szivattyúrendszer, illetve harcigázszűrő- és energiaellátó rendszerek. Kapuit – protokoll szerint – csak a nukleáris támadást követő 72. óra letelte után nyithatta volna a túlélők előtt és a segítségnyújtást sugársemlegesítő eljárás után kezdték volna meg az életben maradottak számára.
A kérdés persze felmerül, hogy egy 10-15 méter mély bunker mekkora ellenálló képességgel bírt volna egy atomtámadás esetén, hiszen Budapest területén minden hasonló létesítményt többszörösen mélyebbre terveztek. A válasz valószínűleg az, hogy nem közvetlen támadás elleni védelemre tervezték, hanem a főváros területét valahol érő vegyi- vagy atomcsapás esetén lett volna mentésre használható.
A Sziklakórház, Fotó: Mayer Jácint
A Sziklakórház Atombunker Múzeum eredeti kórházi tárgyait viaszfigurák sokasága teszi életszerűvé, mely hitelesen szemlélteti ostrom elképzelhetetlen borzalmait termeken keresztül. A nagyjából egy órás idegenvezetés során megtekinthető az objektum legmélyebb pontjain a működést ma is biztosító gépészet, bemutatásra kerül a nukleáris támadás elleni védekezés, és az atomháború borzalmai.
Forrás: sziklakorhaz.eu
