Az Akropolisz helyreállítása is hatalmas károkat okozott

Az athéni Akropolisz a világ egyik legismertebb ókori régészeti helyszíne. Ez a leghíresebb akropolisz, amely az ókori görög városok legmagasabb pontján található, építészeti remekművei a Parthenón, a Propülaia, Niké temploma és az Erekhtheion.

Akropolisz, Fotó: Mayer Jácint

Az Akropolisz és a már nem látható Akropolisz

A ma ismert formája Athén aranykorában épült az i. e. 5. században, amikor a város kultúrája Periklész vezetése alatt virágzott. Az épületcsoport számos olyan technikai megoldást rejt, melyek évszázadokra feledésbe merültek.

Az Akropolisz posztantik története nehezen rekonstruálható, hiszen a 19. században a fennsík egészére kiterjedő régészeti feltárások szinte minden nyomot eltöröltek. Megkülönböztethetünk napjainkig egy bizánci (7. század-1204.), egy frank (1204-1456.), és egy török (1456-1833.) korszakot a mostani modern görög világig.

Látogatók tömegei az Akropoliszon, Fotó: Mayer Jácint

Az egész épületkomplexum folyamatos alakulását terjedelmi okok miatt csupán a Parthenónra korlátozzuk. Pallasz Athéné dór építésrendben épített hatalmas oszlopcsarnokos templomát valamikor az 6. század folyamán Mária-templommá építették át. Magát az épületet éppen csak a szükséges mértékig változtatták meg, a keresztény rituálé követelményeihez igazítva.

A következő időszak a IV. keresztes hadjárathoz köthető, mely Jeruzsálem felszabadítása mellett valójában Bizáncellenes hadjárat is volt. 1204-ben Athén (a korabeli szóhasználatot máig megőrző görög kifejezéssel) a frankok (ténylegesen: 1204-1311 között burgundiai, 1311-1388 között katalán, 1388-1456 között firenzei nemesek) uralma alá került. A Parthenónt az Athéni Miasszonyunk (Notre Dame d’Athenes) templomává alakították.

A Niké-templom, Fotó: Mayer Jácint

Bizánc 1453-ban történt eleste után három évvel Athén is török uralom alá került. Az Akropolisz továbbra is a város erődített fellegvára maradt. Az épületeket török igények szerint építették át, a Parthenón közepébe a fennsíkon élők számára készített mecset, a délnyugati sarkába pedig minaret került.

Ettől a korszaktól kezdve az Akropolisz forgalma jelentősen visszaszorult, hiszen a fellegvár-palotába idegenek nem mehettek be. Mindez jót tett a romok állapotának. Noha a várost továbbra is mint az antik filozófia legfőbb központját tartották számon, az athéni fellegvár épületei lényegében teljesen kihullottak Európa emlékezetéből.

Kariatidák, Fotó: Mayer Jácint

Az Akropolisz történelmének évszázadai során sok szerencsétlen esemény történt. A földrengések, tűzvészek és fosztogatások pontos számáról kár is volna szólni, hiszen sokszor előfordultak. A 17. században az ostromló velencei tüzérség lövedéke robbantotta fel török védők lőszerraktárát, mely az egyik legnagyobb katasztrófát okozta az épületekben. A 19. századi a görög függetlenségi harcok során további károk keletkeztek: a törökök ekkor készítettek lövedékeket a márványtömbök összetartására felhelyezett ólommal bevont vasbilincsekből, míg a márványból meszet égettek.

Parthenón, Fotó: Mayer Jácint

Az Akropolisz modern görög élete

1833-ban végett ért a görög szabadságharc. Bajor Ottó bevonult Athénba, ő lett a független görög állam első királya, fővárosul pedig – számos jelölt közül – végül Athént választotta. Vele együtt érkeztek a kor legkitűnőbb német szakemberei, hogy segítsenek a görög kulturális örökség megóvásában és feltárásában.

1834-ben királyi rendelettel demilitarizálták az Akropoliszt, és régészeti parkká nyilvánították. További sorsára két fő elképzelés körvonalazódott. Az egyik – a múltbéli hagyomány folytatásaként – az új államban is központi szerepet szánt neki, és itt akarta fölépíteni a királyi palotát, természetesen a lehető leghívebben megőrizve a klasszikus-kori maradványokat. A másik, végül is elfogadott koncepció muzealizálni akarta az Akropoliszt, mint az emberi kultúra egyik legragyogóbb alkotását. Élő funkciók betöltése helyett Periklész korát akarta visszaálmodni rá, mely elképzelés jutott érvényre végül.

Herodes Atticus Odeonja, Fotó: Mayer Jácint

Ennek jegyében kezdődött meg a legradikálisabb átalakítás, a születőfélben lévő klasszika archaeológia tudományának égisze alatt. Legszigorúbb bírálói szerint ez a koncepció legalább annyi kárt okozott, mint amennyire hasznos volt. Mindenesetre látszódott egy modern szándék itt is a régi nagysághoz fűződő kontinuitásra, melyet aztán az azt követő görög betonból épített állam már nem igen hordoz szellemiségében. A köztes, majdnem másfél évezrednyi történelemmel pedig azonosulás híján leszámoltak.

A Dionüszosz-színház, Fotó: Mayer Jácint

A helyreállítás irányítói úgy döntöttek, hogy mindent eltüntetnek, ami nem az i. e. 5. századból való. Először is a török épületeket bontották le (a mecsetet is, ami akkor már régészeti raktár volt), majd fokozatosan mindent, és a hihetetlenül gazdag leleteket adó feltárások révén a szikláig “legyalulták” a fennsíkot. Így alakult ki a ma is látható összkép, a modern Akropolisz négy kanonizált épülete: az 1843-1844 között újra felépített Niké-templom, a posztantik (ez esetben a bizáncitól a 19. századig terjedő) korszak átalakításaitól “megszabadított” Propülaia, Erekhtheion és Parthenón.

Athén látnivalóival még ebben az írásunkban foglalkoztunk.

Forrás:

Nagy Árpád Miklós: Az Akropolis posztantik története