300 áldozat és egy bába: A tiszazugi méregkeverők hátborzongató története

A tiszazugi méregkeverők története a magyar kriminalisztika egyik legsötétebb és legmegdöbbentőbb fejezete. Az 1910-es és 1920-as években a Tiszazug elszigetelt falvaiban nők százai oldották meg kilátástalan helyzetüket arzénnal: bántalmazó férjek, beteg családtagok és nem kívánt gyermekek estek áldozatul.

A tiszazugi méregkeverők története

A 20. század eleji Tiszazug, ez a világtól elzárt alföldi régió, máig a magyar kriminalisztika egyik legsötétebb fejezetét őrzi. Ahogyan azt a Refresher is írja, a Nagyrév és környéki falvakban, közel két évtizeden át, nők egy csoportja különös módon próbált megoldást találni a számukra elviselhetetlenné vált élethelyzetekre: arzénnal mérgezték meg erőszakos férjeiket, idős vagy beteg hozzátartozóikat, sőt olykor gyermekeiket is.

A tiszazugi bába, Fazekas Gyuláné Oláh Zsuzsanna központi szerepet játszott ebben a tragikus történetben, hiszen ő készítette és árulta a mérget, amely a „legyes víz” néven vált hírhedtté. A gyilkosságok hátterében sokszor a reménytelen szegénység, a családon belüli bántalmazás és a kilátástalan élethelyzetek álltak, amelyeket a nők ebben az elzárt, patriarchális közegben másként nem tudtak vagy mertek megoldani.

Fotó: Wikimedia Commons/Ismeretlen

A tiszazugi falvakban a nők sorsa gyakran előre elrendelt volt: kényszerházasságok, brutális férjek, és a válás teljes lehetetlensége jellemezte a közösséget. A világháborús idők még tovább súlyosbították a helyzetet, amikor is a hadifogolytáborokba kényszerített férfiak helyét idegen katonák vették át, és számos nő afférokba bonyolódott.

A fogamzásgátlás hiánya, a nem kívánt terhességek, a nélkülözés és a falusi társadalom zártsága együttesen egy fojtogató légkört teremtett. Ebben a közegben a bába nemcsak szüléseknél, hanem titkos abortuszoknál és – mint kiderült – gyilkosságoknál is segédkezett. A „legyes víz” szinte bármelyik háztartásban könnyen beszerezhető és alkalmazható méregnek számított, így a gyilkos nők számos esetben a vasárnapi ebédbe vagy éppen a délutáni kávéba csempészték bele a halált.

Hogyan lett nemzetközi botrány?

A tiszazugi történet 1929-ben robbant ki országos és nemzetközi botránnyá, amikor névtelen levelek alapján elindult a nyomozás, és több mint 160 exhumált holttestben találtak arzént. Bár a vádlottak közül többen öngyilkosságot követtek el – köztük Fazekasné is –, 28 nő került bíróság elé, akiket összesen mintegy 162 gyilkossággal hoztak kapcsolatba. A valós áldozatszámot azonban 300-ra becsülik, noha bizonyíték híján sok eset örökre homályban maradt.

A per során sokan próbálták a már halott bábára hárítani a felelősséget, míg mások a napi túlélésért, a bántalmazás elől menekülve „gyógyírként” tekintettek a méregre. A bűncselekmények feltárását követően a média szenzációként tálalta a tiszazugi esetet, és hamar megszülettek a „fekete özvegy”, „démoni asszonyok” és „férjpusztítók” sztereotípiák.

Új kutatások

Bár a tiszazugi gyilkosságok története elsőre rémtörténetként hat, a későbbi kutatások ennél árnyaltabb képet festenek. A szegénység, a szexuális és társadalmi elnyomás, valamint az állandó bántalmazás együttesen egy olyan nyomorúságos létformát teremtett, amelyben sok nő számára valóban nem maradt más kiút.

Az ELTE kutatóinak és Mátay Mónika történésznek a munkái arra világítanak rá, hogy a tiszazugi nők döntései mögött mélyen gyökerező társadalmi problémák húzódtak meg. A tiszazugi történet nem csupán egy elrettentő bűnügyi eset, hanem egy egész korszak sötét tükre, amelyben a női sorsok, a túlélési stratégiák és a közösség hallgatása egyaránt tragikus szerepet játszottak.

Ez is érdekelhet:

Ha szeretnéd segíteni a HellóMagyar munkatársainak munkáját és a független újságírást,
itt tudod támogatni az oldalunkat