Egy amerikai tábornok, aki egymaga mentette meg a Magyar Nemzeti Múzeum értékeit

Ennek megfelelően október 5-én seregnyi teherautóval jelentek meg a múzeum épületénél. Harry Hill Bandholtz tábornok miután hírét vette az akciónak, azonnal a helyszínre sietett. A román katonák először nem akarták beengedni a múzeum területére, a határozottságán múlt, hogy végül megtörtént. Az épületből kiküldte a román katonákat, majd az aláírásával ellátott hivatalos pecséttel lezáratta az épületet, azzal a felkiáltással, hogy a szövetségesek katonai bizottsága vette át az intézmény felügyeletét. Fontos megemlíteni, hogy a múzeum főigazgatója,

Fejérpataky László is megtagadta az értékek átadását, ám ő egyedül nem ment volna sokra a román katonákkal szemben. A románok aznap visszavonulót fújtak, ám azt mondták, másnap ismét visszajönnek. Nem próbálkoztak újra, így elmondható, hogy az amerikai tábornok egymaga mentette meg a múzeum értékeit.

Aztán Harry Hill Bandholtz a következő év februárjában elutazott Magyarországról. Itthon senki nem tudta mi lett vele. Azt sem, hogy öt évvel később, csupán 61 éves korában váratlanul elhunyt. Az is csak később derült ki, hogy a pesti tartózkodásáról részletes naplót vezetett, amelyben leírta a véleményét a látottakról. A naplót nem a nyilvánosságnak szánta, ám meggyőzték az özvegyét, Inez Clair Bandholtz-ot, hogy érdemes lenne megjelentetni. Így is történt, hogy 1933-ban az Egyesült Államokban megjelent a napló, amelyből kiderült, a tábornokot felháborította, hogy a románok lerabolták 1919-ben Magyarországot. Azt is feljegyezte, hogy 1919. szeptember 16-ig csak mozdonyból 684-et, személykocsiból pedig 946-ot vittek el az országból a románok. A budapesti szerepvállalásáról és a Nemzeti Múzeumnál tanúsított bátorságáról a következőt írta szerényen: „Egyszerűen csak végrehajtottam kormányom utasításait, oly módon, ahogy azokat az Egyesült Államok haderejének tisztjeként és gentlemanként értelmeztem.”

A tábornokot nem felejtették el itthon, 1936 augusztusában avatták fel a teljes alakos szobrát a Szabadság téren. Hóman Bálint kultuszminiszter, a Magyar Nemzeti Múzeum korábbi igazgatója is elhelyezte a koszorúját a szobornál. A koszorú szalagján a következő felirat szerepelt: „Örök hálával jótevőjének, a Magyar Nemzeti Múzeum.”

Inez Clair Bandholtz, az özvegy meghatódottan vette tudomásul, hogy a férjéről szobor készült a magyar fővárosban. Levelet írt, amelyben így fogalmazott: „Teljes lehetetlenség kellő kifejezést adnom annak a hálának és büszkeségnek, melyet most érzek, amikor az önök nemzete drága férjem emlékét ilyen csodálatra méltó megtiszteltetésben részesíti.” Azt is elmondta, hogy a férje szerette volna elvinni őt Budapestre, de már nem volt módjuk rá a halála miatt.

1949-ben, a Rákosi-rendszer alatt a szobrot eltávolították a talapzatáról. Hivatalosan javítás és tisztítás címen, legalábbis ezt mondták az amerikai követségnek, mikor rákérdeztek. Utóbb kiderült, megsemmisíteni nem merték a szobrot, így bekerült egy raktárba a többi, elhurcolt köztéri alkotással együtt. Egészen 1985-ig pihent ott, amikor is az Egyesült Államok nagykövetsége elkérte, hogy a Szabadság-hegyi rezidenciájuk kertjébe kerülhessen. Négy évvel később, mikor George H. W. Bush amerikai elnök Magyarországra érkezett, a tengerentúliak elérkezettnek látták az időt, hogy a szobor visszahelyezését kérjék a Szabadság térre. Így is történt.

1995-ben aztán ismét bekerült a hírekbe Bandholtz tábornok, a legendás lovaglópálcáját és a 1919-ben a Nemzeti Múzeumot lepecsételő szalagot ugyanis egy bizonyos Szathmáry Lajos gyűjtő megvette az özvegytől, és a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta. A hős tábornok nem tudhatta, hogy a halála után „felfedezte” Magyarország, hogy szobrot kap és a lovaglópálcáját is féltve őrzik majd. Nem tudhatta, de talán azóta értesült róla odafent…