Csak az utolsó golyónál tettük le a fegyvert. Világosnál jártunk
A világosi, valójában a szőlősi mezőn történt fegyverletételről sok ábrázolás maradt fenn, melyek kiegészítő elemeként láthatóak a hátteret uraló vonulatok erődítései, jelezve hogy a történelem nem 1849-ben kezdődött ezen a környéken sem.
A világosi vár, Fotó: Magyar Várarchívum Alapítvány
Világos várának történelme jól követi Erdély, a Partium és Magyarország, a török hódoltság állandóan mozgásban lévő világát, tekintve hogy mindegyiknek a peremvidékét jelentette. A várral kapcsolatban nem kisebb neveket lehet felsorolni, mint Hunyadi Jánost, Mátyás királyt, Dózsa Györgyöt, Szapolyai Jánost, Báthory Zsigmondot, Bocskai Istvánt és Bethlen Gábort. A világosi várat funkciója elvesztése után főleg építőanyagként hasznosították újra, de a Horea-féle parasztfelkelés hatására utoljára még maradék falain a katonaságnak is rombolni volt szükséges, nehogy a felkelőknek esetleg támaszpontként szolgálhasson. Odafentről pazar a látvány, nagyon szép a kilátás Magyarország, az Alföld felé. Magyarország irányából Gyula felől érdemes megközelíteni az emlékhely feletti, egyébként tekintélyes maradványokkal rendelkező magaslatot.
Solymos vára a Marossal, Fotó: Mayer Jácint
Érdekesség, hogy a fegyverletételt ábrázoló képek helyenként több várat is megjelenítenek, ami inkább tekinthető romantikusan stilizáltnak, mintsem valósnak. Az esetlegesen szóba jöhető erősségek közül mi a Lippa feletti Solymos váráról ejtünk pár szót, amit a legszebbek között tartunk számon. A Maros jobb partját uraló vár tekintélyt parancsoló romokkal rendelkezik. A folyó túloldalán fekvő Lippa idővel korszerűbb erődnek számított, ami hangsúlyeltolódást okozott a kecses, de elavult Solymossal szemben. A török háborúk időszakának elmúltával azonban Lippa a felismerhetetlenségig elbontásra került, míg a magaslatot uraló Solymos ma is a turisták kedvenc látványosságai közé tartozik.
Solymos, Fotó: Mayer Jácint
Világos környéke azonban az 1848-1849-es szabadságharc végét szimbolizáló fegyverletételéről ismert minden magyar számára. A cári haderő beavatkozása a szabadságharc elleni küzdelembe elsöprő túlerőt jelentett a már közel egy éve harcban álló és kivérzett magyar csapatok számára. A hadvezetés 1849 nyarán – Görgei Artúr ellenkező véleménye dacára – Szeged és Arad térségébe kívánta összevonni a teljes magyar haderőt, abban bízva, hogy itt minden magyar egységet egyesítve még kivívható lesz a győzelem, vagy legalábbis képesek lesznek időt nyerni. Görgei – bár meggyőződése ellenkezett az utasítással – engedelmeskedett Kossuth parancsának és megindult a rá bízott feldunai hadsereggel a kijelölt térségbe. Útközben lekötötte a csapatait üldöző 3-4-szeres túlerőben lévő orosz főerőket, eredményesen megakadályozta az osztrák és az orosz erők egyesülését, és az összpontosítási helyszín irányába végül sikeresen Aradra vezette seregét.
Világos vára, Fotó: Mayer Jácint
A magyar haderő másik fele, a fő erő, már korántsem teljesített ennyire jól Dembinski Henryk parancsnoksága alatt és kedvezőbb helyzetüket sorozatos hadászati baklövésekkel nehezítették. Utolsó nagy hibaként Szeged irányából nem a magyar kézen lévő Arad, hanem az ellenség által birtokolt Temesvár felé hátráltak. Dembinskit ekkor leváltották, és a sebtében kinevezett, de a helyzetet kellőképpen nem ismerő Bem József itt vállalt 1849. augusztus 9-én ütközetet a császáriakkal, mely végzetesnek bizonyult. A magyar fősereg vereségét követően reménytelenné vált a további harc, így Kossuth augusztus 11-én lemondott, a főhatalmat Görgeire ruházta, a politikai vezetők java pedig a déli határ felé menekülésbe kezdett. A temesvári csata sorsával az egész szabadságharcé is eldőlt, mert a szövetségesek hatalmas seregével szemben most már csak Görgei mintegy 30.000 főnyi hada maradt egyedüli harcképes tényező, miután Klapka komáromi serege, mint várhoz kötött erő, az ügyek menetére befolyást már nem igen gyakorolhatott.
Világos madártávlatból, Fotó: Magyar Várarchívum Alapítvány
Görgei bekerítése még nem volt teljes ebben az időpontban, ugyanis a Maros vonalán keleti irányban volt valamennyi csekély mozgási lehetőség, azonban lőszerkészlete már nem tette lehetővé ütközet vállalását, haderejének létszáma pedig teljesen elenyészett a szemben álló cári és császári összlétszám mellett.
Érdemes elolvasniRákóczi Ferenc fejedelem szülőháza. A várkastély, melyet kurucok pusztítottak el
Augusztus 13-én a szőlősi síkon Rüdiger cári tábornok előtt letette a fegyvert: az orosz túlerő előtt meghajolni kevésbé tűnt megalázónak, mintha az osztrákok előtt, akik a magyar alkotmány megtámadói voltak. Az osztrákokat így győztesnek nem ismerték el, ahogy azt sem, hogy ez egy egyszerű lázadás lett volna, nem pedig szabadságharc. A fegyverletételről egyébként nem maga Görgei, hanem tisztekből álló tekintélyes létszámú haditanács döntött Aradon. A fegyverletételi jegyzék szerint 1849. augusztus 13-ára a honvédeknek mindössze másfél lőszere maradt fejenként. Elmondhatjuk, mindent megtettek, amit lehetett.
