Már az őskorban is hatalmas várakat emeltek hazánk területén: megnéztük Budapest határában a mendei sáncrendszert

A földvár olyan védelmi céllal létesített vonalas vagy zárt alakzatú földmű, amely azonosíthatóan fennmaradt domborzati elemként történeti, kulturális örökségi, felszínalaktani, illetve tájképi értéket képvisel. A terepen felismerhető árok, sánc, vagy ezek együttes előfordulása (pozitív, illetve negatív emberi eredetű felszínforma) egyaránt földvárnak minősül, amennyiben igazolható, hogy védelmi céllal létesült, mely állhat zárt alakzatú (körsánc), vagy vonalszerű földművekből.

Mende madártávlatból, Fotó: Magyar Várarchívum alapítvány

Az emberi emlékezet a dokumentált korokra nyúlik vissza, az előtte lévő korszakokat már a feledés homálya takarja. A földvárakról írott forrásokkal nem rendelkezünk, a megismerés a régészet tudományának a feladata. A várak hallattán mindenkinek a kőből, téglából épített főleg középkori, esetleg római erősségek jutnak először az eszébe, azonban a védelemmel ellátott helyszínek nem a mai ember memóriájánál kezdődtek, így a sokkal régebbi korok tekintélyes földsáncai, árokrendszerei szintén a mai napig megtalálhatóak Magyarországon.

Az Alsó-Tápió a vár alatt, Fotó: Mayer Jácint

Már a csiszolt kőkorszak időszakában megjelennek olyan védművek is hazánk területén, melyek körbevesznek egy emberi közösség által használt teret. Az őskor árokkal és sánccal határolt régészeti lelőhelyeit általában a földvár (ide tartoznak azok a sáncok is, ahol a fa és a föld mellett kő is szerepel az építőanyagok között), vagy erődített település fogalmi körébe soroljuk. Megjelennek az egyszerű vagy összetett árokrendszerek, az idő előrehaladtával a réteges védelmi gyűrűk, melyekhez már komolyabb védelmi funkciót társíthatunk. Állandó elem a településeket körbevevő többszörös, pl. a hagyma rétegeihez hasonlítható egysíkú, vagy más esetekben a magassági felszínek szerint is osztott árokrendszer. A sáncok és árkok struktúrája abszolút a középkori várak többszintű védelmi vonalaira emlékeztetnek.

Mende, Leányvár, Fotó: Magyar Várarchívum Alapítvány

Mende

A Budapest mellett lévő Mende határában két, Leányvárnak nevezett földvár is található. Nagyon viccesen az egy hanggal rövidebben jelzett, csupán Lányvár középkori eredetű, míg a témánk szempontjából fontos másik Leányvárat a településtől nyugatra a középső bronzkori Vatya-kultúrához soroljuk. A vár látványos sáncrendszerrel rendelkezik, melyek földmunkái modern eszközök híján nagyon nagy teljesítménynek tekinthetőek. Egyik oldalától 4 gyűrű öleli, míg a szántóföld felőli részen kevesebb árok észlelhető. A felső terület 108 x 47 méter, mely nem a legnagyobbak közé tartozik, elég ha a környéken lévő gombai és nagykőrösi földvár többszörös nagyságú területére gondolunk. Érdekes, hogy felülete tele van kincskereső gödrökkel, amik nem olyan ritkák más várak felszínén sem.

Kincskereső gödör Mendén, Fotó: Mayer Jácint

Őskori földvárak mai helyzete

Az Alföldön elsősorban a bronzkorban létesültek nagy számban körárokkal, sánccal erődített telepek, települések. Az évszázadok óta tartó intenzív mezőgazdasági művelés miatt azonban a földművek a legtöbb esetben már nem azonosíthatók domborzati elemként, hanem közvetett információk (pl. légi és/vagy űrfelvételek) alapján lehet következtetni egykori elhelyezkedésükre.

Az erdei települések, létesítmények pedig a bozót és növényzet takarásában csak az avatott szemek számára láthatóak jól. Könnyebb a települések környékén megmaradt hatalmas földvárak karéjait észrevenni, mint például a Tiszaalpár közepét uraló hatalmas védműveket. Kelet-Közép-Európa egyik legnagyobb földvárát, a Jakab-hegyit (Mecsek) kelta népesség építette a vaskorban, bronzkori alapokra. A két részre tagolódó erődítményt ma is 6–10 m magas, nagyrészt kőből összehordott sáncok övezik, csak a déli, hegyperemen futó sánc magassága kisebb ennél. A nagy sánc területe kb. 550 x 800 méter. Délnyugati részéhez kapcsolódik az alacsonyabban fekvő, kisebbik, 400 x 250 méteres várrész, amelynek közepén egy kis magaslatot alacsonyabb sáncok kerítenek, valamiféle „akropoliszt” alkotva.

Az alacsonyabb oldal, Fotó: Mayer Jácint

A földvárak árkaihoz köthető cölöpfalak méretük és kialakításuk szerint nemcsak az ellenség ellen készülhettek. Vékonyabb változatuk kerítésként szolgált a vadvilág ellen, még kisebb formájukban megakadályozhatták az állatállomány elkóborlását, jelezhették a település határát, vagy településen belül az egyes területek eltérő funkcióját.

Az őskori társadalmak belső strukturáltsága a Kárpát-medence területén még nem érte el az államiság szintjét. A főnökségi társadalmak közösségeinek létszáma csak a középső bronzkor végére – késő bronzkor elejére nő akkorára, hogy a belső munkamegosztás eredményeként leválhasson egy katonáskodó réteg. E réteg kialakulását jelzik a középső bronzkori presztízstárgyak, a kardok elterjedése, és a késő bronzkor végére a fegyveres csoportok megjelenése.

Legépebben fennmaradt magyar földváraink (Szabolcsi földvár, Borsodi földvár) a honfoglalást követően létesültek, az államalapítást követően pedig vármegyei központokként működtek.

Az őskori élet szenzációs régészeti parkját Százhalombattán találhatjuk, melyről Földpiramisok a Kárpát-medencében – Százhalombattán jártunk c. cikkünkben írtunk.

Forrás: Pusztainé Fischl Klára: Őskori várak, erődítések