A nyugdíj a háború és az államosítás áldozata lett

Az, hogy manapság az embernek idős korában nyugdíj jár, természetesnek tűnik. Ahogy az is, hogy a nyugdíjrendszer már évtizedek óta problémákkal küszködik és nehezen megoldható feladatok elé állítja a mindenkori magyar politikai vezetést. Ezek a problémák jórészt a második világháborút követő államosítás eredményei. De miként műkdött a nyugdíj és a nyugdíjrendszer az államosítás előtt? Egyáltalán mivel indokolták az államosítást?

A nyugdíj elterjedése Magyarországon

Az iparosodás előtti társadalmakban a nyugdíj intézménye nem létezett. Amennyiben megérték az idősebb kort, a család feladatává vált a betevő falat biztosítása az idősebb családtagoknak. Ám Magyarországon is létezett az idősek falu szélére vagy határába történő száműzése arra az esetre, ha erre nem maradt elegendő erőforrás.

A középkorban a városokban figyelhetjük meg a céheknél, hogy a tagok kölcsönösen kötelezik magukat arra, hogy gondoskodnak betegség vagy haláleset esetén a társukról, vagy az özvegyről és a gyermekekről, valamint a temetkezésről.

Budapesti Kereskedelmi Nyugdij és Betegápoló Egyesület alapszabálya (Manda)

BEZÁRÁS

Eleinte az, amit ma betegbiztosításnak hívunk, nem vált el a nyugdíj fizetésétől. Az első társaság, amely biztosítást végzett ezen a téren, 1846-ban alakult Buda-Pesti Kereskedelmi Nyugdíj- és Betegápoló Egyesület néven. (Még német nyelven). Érdekes módon azonban, míg a betegbiztosítás gyorsan elteredt hazánkban, a nyugdíj terén a változás lassabbnak bizonyult.

Az Általános Munkás Betegsegélyező és Rokkant Pénztár 1870-ben alakult, a munkásság egyik fő segélyező egylete volt, fénykorában 60 ezer fősre duzzadt a létszáma. Ám 1888-tól már állami segítségre szorult, mert a bevételei nem fedezték a kiadásokat.

A Magyarországi Munkások Rokkant- és Nyugdíj-Egylete 1892-ben alakult meg, bár a működését a megfelelő engedélyek híján később kezdte meg. Az önsegélyező pénztárakkal szemben kezdetben nagy volt a bizalmatlanság is, hiszen sokan nem hittek a kölcsönös segélyezésben. Már akkor is elterjedt véleménynek számított, hogy ez alapvetően az állam feladata kellene, hogy legyen.

Ez az egyesület még évekig társadalmi munkában működött és csak később kezdett el fizetést adni az alkalmazottainak. 1917-re a taglétszám majdnem elérte a 200 ezer főt. A tagoknak legalább 14 évesnek kellett lennie, a rendszeres járadék pedig negyven év tagság után járt.

Két háború között

Az első világháború azonban nagy megrázkódtatást jelentett a pénztáraknak. Az egyik nagy problémát az infláció jelentette, mivel a pengőben tartott vagyonelemek értéküket veszítették. Számos társaság került nehéz helyzetbe, így a társadalombiztosítás helyzete rendezésre szorult. Ez végül 1928-ban született meg. Akkor létrehozták az Országos Társadalombiztosító Intézetet (rövidítve: OTI).

Az Országos Társadalombiztosító Intézet egykori székháza a budapesti Fiumei úton (Wikipédia)

Ez lett a központi szervezet, emellett létrehozták a Magánalkalmazottak Biztosító Egyletét (MABI). Ennek a jogi elődje a korábban már említett Buda-Pesti Kereskedelmi Nyugdíj és Betegápoló Egyesület volt. Az új keretek között önálló társaságok is működhettek, de csak azok, amelyeket nevesített a törvény szövege. (Több iparág esetében megmaradtak a társaságok, így például a Magyar Nemzeti Bank esetében is). Komoly hátrányt jelentett, hogy a mezőgazdasági dolgozókra mindez nem vonatkozott. Ennek a szabályozására csak 1938-ban került sor.

Az új rendszer nem működött zökkenőmentesen, mert 1929-ben, amikor elindult, kitört a gazdasági világválság. A költségvetésnek a törvény értelmében évekig meghatározott összeggel kellett volna kiegészítenie az OTI és a MABI működését, ám ezt nem tette meg. A két szervezet ezekben az években veszteségesen működött, ám amikor a gazdaság helyrerázódott, nyereséget tudtak felmutatni.

A munkáltatók és munkavállalók befizetéseit ugyanis befektették. Ezek egy része ingatlanokba került, amelyeknek a bérlői folyamatos jövedelmet biztosítottak a kifizetések fedezésére. Egy részüket pedig részvényekbe fektették. Amikor azonban kitört a második világháború, az így felhalmozott vagyon túlságosan vonzóvá vált a hadi kiadások miatt nehézségekkel küszködő magyar államnak. 1944-ben a Sztójay-kormány végül úgy döntött, hogy az itt meglévő tartalékokat fegyverkezésre fordítja.

Nyugdíj és államosítás

A második világháború katasztrofális következményekkel járt. Az intézetek kezében lévő értékpapírállomány jelentős része megsemmisült. Az aranytartalékokra általában a szovjetek tették rá a kezüket. Az ingatlanok jelentős része megsemmisült vagy súlyosan károsodott, a meglévő vagyon pedig ekkor már elégtelennek bizonyult a helyreállító beruházásokhoz.

Ugyan az infláció némileg “segítette” a kifizetéseket, hiszen egyre kevesebbet ért a juttatás, amit teljesíteni kellett, ám a pénznem lecserélése a forintra a két évtizeddel korábbi értékvesztéshez hasonló veszteséget okozott. A háborús viszonyok között a járulékfizetés is elmaradt a korábbiaktól.

Veres Péter, Rákosi Mátyás és Szakasits Árpád egy május 1-i ünnepségen (Wikipédia)

Megindult az államosítás folyamata is a különböző szektorokban. A magánvállalatok egyre nagyobb hányada került állami kézbe. Ez értelemszerűen azt jelentette, hogy a fedezetül szolgáló részvények megszűntek fedezetként szolgálni. Hasonló folyamat játszódott le az ingatlanok terén. Az állam lényegében felszámolta a magánkézben lévő ingatlanpiacot, így azok nem biztosítottak elegendő bevételt.

Végül 1947. január 1-én kezdődött el a mai napig is meglévő felosztó-kirovó rendszer, amely az aktuális befizetéseket osztja szét a nyugdíjasok között.

Egyéni szinten ekkor szűntek meg a névre szóló számlák is. 1948-ban a MABI-t beolvasztották az OTI-ba, és így jártak a még meglévő szervezetek is. 1950-ben az Országos Nyugdíjintézet vette át a folyósítás feladatát. Az OTI még egy egy évig működött, utána megmaradt vagyonelemeit a jogutód SZTK-ba olvasztották be.