Skót dudán játszó hős a normandiai partraszálláskor

A lövések fülsiketítő dübörgése és a D-napi partraszállás káosza közepette egy másik hang vágott át a kakofónián: a duda éneke. 1944. június 6-án, miközben robbanások szaggatták a levegőt, és géppuskák dörögtek a szövetséges csapatokra az 50 mérföldes normandiai partvidéken, a 21 éves Bill Millin kilépett a partraszálló hajóból a Sword Beachre. Az apja első világháborús kiltjébe öltözött és csak egy szertartásos tőrrel felfegyverkezve Millin a bátorság és a kitartás szimbólumává vált, miközben a háború poklában dudán játszott.

Bill Millint, a Glasgow melletti Sandyhillsből származó fiatal dudást parancsnoka, Lord Lovat, az 1. Különleges Szolgálati Brigád különc vezetője utasította, hogy játsszon. Annak ellenére, hogy az előírások a várható súlyos veszteségek miatt tiltották a dudajátékot a partraszállás alatt, Lovat elutasította a szabályt, mondván: „Á, de hát ez az angol hadügyminisztérium. Te és én mindketten skótok vagyunk, és ez nem vonatkozik ránk” — írja a Sky News.

Így a „The Road to the Isles”, a Skye dombjait idéző dallam felkavaró hangjai felcsendültek Normandia partjainál. A háború közepén Millin zenéje a remény jelzőfényeként és az otthonra való emlékezésként szolgált katonatársai számára. Millin csodával határos módon túlélte a partraszállást, a német mesterlövészek állítólag megkímélték, mert azt hitték, hogy őrült.

A bátorság és a skót duda öröksége

Bill Millin bátor tettei a D-napon legendássá váltak. Unokája, Jacob Millin elgondolkodik nagyapja nemzedékének jelentőségéről: „Az élet, amelyet élek, a nagyapám generációjának köszönhető.” Jacob, aki dudán is játszik, mélyen kötődik örökségéhez. “Úgy érzi, hogy kötődik, mintha tennék valamit azért, hogy a történelmet továbbvigyem, életben tartsam. Az én generációmon és a jövő generációin múlik, hogy ne hagyjuk elhalványulni.”

A Norfolkban élő Jacob úgy találja, hogy a duda hangja egzotikus, és minden alkalommal, amikor játszik, kíváncsi bámészkodókat vonz. “Akárhányszor játszol, az emberek odajárnak hozzád, mert nem túl gyakran hallani. Eléggé egyedi hangszer, és olyan hangosak, hogy mérföldekről is hallani lehet őket”.

Emlékezés a múltra

Bill Millin öröksége különböző megemlékezéseken keresztül folytatódott. 1994-ben visszatért Normandiába, és Ranville-ben újra találkozott Josette Gouellainnel. Gyermekkorában Josette megkérte, hogy játsszon egy dallamot, és ő a „The Nut Brown Maiden” című dallal kedveskedett neki, ami a lány hajára és szemére utal. A találkozás meghatóan emlékeztetett a háború olvasztótégelyében kialakult tartós emberi kapcsolatokra.

1995-ben Millin Lord Lovat temetésén játszotta el a siratót, tisztelegve a férfi előtt, aki a végzetes napon parancsba adta neki, hogy játsszon. Bill Millin 2010-ben hunyt el, de története továbbra is az emberi lélek bátorságának és rugalmasságának bizonyítéka.

A fáklya átadása

Jacob Millin, aki ma már tanár, megosztja diákjaival a D-nap történeteit, biztosítva, hogy az akkori hősiesség ne merüljön feledésbe. „Számukra, ha az idős embereket nézik, talán kicsit lassabbak vagy nem olyan gyorsak, de valójában néhányan azok közül, akik mellett elsétálnak az utcán, valódi veteránok voltak, akik aktív szolgálatot teljesítettek, vagy részt vettek a kódtörésben” – mondja. Nagyapja bátorságára gondolva hozzáteszi: „El sem tudom képzelni, hogy 21 évesen a tengerparton legyek, ahol lövöldöznek az emberek, és lássam a barátaimat meghalni a szemem láttára”.

Bill Millin dudája, amely egykor a csatazajtól hangos volt, ma az emlékezés szimbólumaként és a múlt tiszteletére való felhívásként szolgál. Amíg a dudák hangjai visszhangoznak, addig a harcolók történetei és az általuk hátrahagyott örökségek is visszhangozni fognak.

Ezeket a cikkeket is érdemes elolvasni:

A rasztafariánus mozgalom, avagy hogyan lett egy távoli királyból istenség
Marie Curie holtteste annyira radioaktív volt, hogy ólomkoporsóba temették