Sokak fejében él úgy a honfoglalás, mint egy diadalmenet, melynek során a Kárpát-medence népei önként alávetették magukat Árpád fejedelemnek és a vele érkezőknek. A valóság kissé más. Ráadásul nemcsak meghódítani, hanem megvédelmezni is kellett a hont, ráadásul mindössze néhány évvel azután, hogy őseink elfoglalták. Árpádnak és vezéreinek a korabeli krónikák szerint is hatalmas, talán 100.000 főt is elérő keleti frank sereggel kellett leszámolnia, amelynek a parancsa egyes krónikák szerint úgy szólt, hogy ki kell irtani a magyarokat.
A magyaroknak nem volt könnyű helyzete a honfoglalás után
Ez persze nem véletlen, elődeinknek ugyanis félelmetes híre volt a korabeli Európában még akkor is, ha a kalandozások csak a honfoglalás és a sorsdöntő pozsonyi csata után kezdődtek. Magyar csapatok ugyanis már korábban is részt vettek zsoldosként nyugati hadjáratokban és egyébként is, ki szeretné, ha a szomszédjába telepedne egy idegen, vad, zsákmányra éhes idegen nép.
A Kárpát-medence ráadásul gazdag volt, nem véletlen, hogy a Dunántúlt már a rómaiak is uralmuk alá hajtották. A magyaroknak keményen meg kellett küzdeni az itt befolyással rendelkező hatalmakkal, leginkább a frankokkal, akik a Dunántúlt és a morvákkal, akik az Felvidék egy részét birtokolták.
Írmagja se maradjon, szólt a parancs
Nagyjából 902 körülre ezzel végeztek is, elkezdődhetett volna a berendezkedés (és a különféle hadjáratok) időszaka, amikor elképesztő veszély tűnt fel Nyugatról. A gyermeknek nevezett IV. Lajos ugyanis minden korábbinál nagyobb frank hadsereget indított útnak a Kárpát-medence irányába, melynek célja az volt, hogy a magyarságnak írmagja se maradjon.
Pontosan tudták kivel állnak szembe. A korábbi években éppen a frankok használták fel a magyarokat arra, hogy Itáliában háborúzzanak, egy ilyen hadjárat után sikerült például csellel elfoglalniuk a mai Dunántúlt.
Talán éppen ezért meglepő, hogy hatalmas seregüket – vélhetően az utánpótlás könnyebb szállítása érdekében – három részre osztották, a Duna két partján és a Dunán közeledtek a Kárpát-medence felé. Ez viszont lehetőséget adott a magyar seregnek, hogy Pozsony közelében, 907. július 4-7-én egyenként megsemmisítsék a seregtesteket és felgyújtsák a hajóikat.
Számolatlanul gyilkolták a bajorokat
Johannes Aventinus leírása szerint ez a színlelt megfutamodás taktikája szerint történt. A könnyűfegyverzetű, kiváló lovakkal rendelkező magyarok nyílzáport zúdítottak a nehézkesen mozgó frank lovagokra, majd amikor forró lett a helyzet, kereket oldottak. Ezt többször is eljátszották. Hiába gondolták minden alkalommal a frankok, hogy győztek, mindig újabb és újabb támadásokat kaptak minden irányból.
És ha ez még nem volna elég “a magyarok éjjel a Dunán titkon átúsztatnak, Lajos legátusát Luitpoldot… egész csapatával együtt a táborban megölik. A rákövetkező napon azokkal végeznek, akik a hajókon tartózkodtak. Három napon át folyamatosan folyik a harc az égiek haragvásának közepette: a bajor nemesség legnagyobb része elpusztul, a köznépet számolás nélkül vágják le”, írja Aventinus.
Anonymus szerint egyenesen Árpád vezette a magyar csapatokat, ám ő jelentősen kiszínezte ezt az időszakot, számos szándékos tévedést és ferdítést szerepeltetett krónikájában, másnál pedig nem találunk erre adatot, így vélhetően a honfoglaló vezér nem volt ott a pozsonyi csatában, mert már halott volt. Sőt, a frank tamadást talán éppen az váltotta ki, hogy ő elhunyt.
Hatalmas győzelem – mégis ritkán említjük
A nyugati csapatok kudarca hatalmas volt. Elesett Luitpold bajor herceg és Theotmár salzburgi érsek is, illetve a bajor nemesség színe-java. Nem csoda, hogy ezután több mint 120 évig nem lépett jelentős nyugati hadsereg hazánk területére, melynek az lett volna a célja, hogy jelentős katonai vereséget mérjen a magyarságra. Pedig a központi fejedelmi hatalom a 900-as évek közepére erőteljesen meggyengült, Gézáig és Istvánig kellett várni, hogy megszilárduljon.
Ha elfogadjuk a krónikás hagyomány azon olvasatát, miszerint Gyermek Lajos király a magyarok kiirtására adott parancsot a hadjárat elején, akkor egyértelmű, hogy a pozsonyi csata vezetett a magyarság túléléséhez. Az itteni győzelem nélkül rabigába hajthatták volna népünk jelentős részét, de legalább is jelentős területeket veszíthettünk volna nyugaton. Nem példa nélküli, hogy egy nép az egyébként jól védhető Kárpát-medencében írmag nélkül eltűnik: ez történt például a hunokkal, vagy az avarokkal is, akiknek még a nyelvét sem tudjuk rekonstruálni.
A tenyleg.com cikke szerint azonban félrefordítás eredménye a teljes kiirtás parancsba adás. A valóságban “csak” annyi történt, hogy Bajorország területéről akarták elűzni a magyarokat, hisz az akkori magyar gyepű sokkal nyugatabbra húzódott.
A győzelem eredményeképp megszilárdult a magyar uralom a Kárpát-medencében és egyetlen nyugati uralkodónak sem jutott eszébe néhány emberöltőig, hogy betörjön a Kárpát-medencébe.
Ez is érdekelhet:
itt tudod támogatni az oldalunkat
