A második világháború alatt az Egyesült Államok súlyos hibát követett el, amely örökre megpecsételte saját állampolgárai ezreinek életét. A japán erők Pearl Harbor elleni támadását követően Franklin D. Roosevelt elnök 1942. február 19-én aláírta a 9066. számú végrehajtási rendeletet. Ez a rendelet nyitotta meg az utat a japán-amerikai internálótáborok létrehozásához, amely döntés ma már széles körben elismert, mint az amerikai történelem egyik legsúlyosabb polgárjogi jogsértése.
A rendelet mintegy 120 000 japán származású személy, többségükben amerikai állampolgár, kényszerű áttelepítését és bebörtönzését engedélyezte. A családokat kitelepítették otthonaikból, megfosztották őket vagyonuktól, és szögesdróttal és őrtornyokkal körülvett, elszigetelt táborokba zárták őket. Férfiak, nők és gyermekek egyaránt ki voltak téve ennek az igazságtalanságnak, pusztán származásuk alapján — írja a History.
A japán lakosság internálása
Ezeket az intézkedéseket azzal indokolták, hogy kémkedéstől és szabotázstól tartottak amerikai földön. A történelmi bizonyítékok azonban azt mutatják, hogy a japán amerikaiak nem jelentettek hiteles fenyegetést. Ehelyett a faji előítéletek és a háborús hisztéria táplálta azt a döntést, hogy egy egész közösséget pusztán etnikai alapon célba vettek.
Az internálótáborok élesen emlékeztettek a polgári szabadságjogok törékenységére válság idején. A családok kemény életkörülményeket, zsúfoltságot és nem megfelelő higiéniai körülményeket tapasztaltak a táborokban. E kihívások ellenére sok japán-amerikai mutatott ellenállóképességet és kitartást, megőrizve méltóságukat és közösségi érzésüket a megpróbáltatásokkal szemben.
Míg egyes japán amerikaiak eleget tettek az áttelepítési parancsnak, mások ellenálltak, és megtámadták az internálás alkotmányosságát. Közéjük tartozott Fred Korematsu, akinek a Korematsu kontra Egyesült Államok ügye 1944-ben a Legfelsőbb Bíróság elé került. Az ő erőfeszítései ellenére a bíróság fenntartotta az internálás jogszerűségét, egy olyan döntést, amelyet John Roberts főbíró később „súlyosan helytelennek” minősített.
Az amerikai kormány csak 1988-ban ismerte el hivatalosan, hogy hibázott. A kongresszus elfogadta a polgári szabadságjogokról szóló törvényt, amely hivatalos bocsánatkérést és pénzügyi jóvátételt tartalmazott az internálótáborok túlélőinek. Ez az elismerés egy lépés volt a megbékélés felé, de soha nem tudta teljesen visszafordítani azokat a károkat, amelyeket azok szenvedtek el, akik az amerikai történelem e sötét fejezetében szenvedtek.
Ma, amikor a japán-amerikai internálótáborokra gondolunk, nem szabad megfeledkeznünk a polgári szabadságjogok védelmének és az egyének jogainak fontosságáról, különösen a félelem és bizonytalanság idején. Tanulnunk kell a múlt hibáiból, hogy az ilyen igazságtalanságok soha ne ismétlődhessenek meg. Az internálótáborok története erőteljes emlékeztetőül szolgál arra, hogy éberségre van szükség az egyenlőség, az igazságosság és a mindenki számára biztosított emberi jogok védelmében.
Ezeket a cikkeket is érdemes elolvasni:
