Régi magyar megszólítások és köszönések, ahogy ma már ritkán hallani őket

A magyar nyelvnek van egy különleges rétege, amelyről hajlamosak vagyunk megfeledkezni: a régi magyar megszólítások és köszönések világa. Ezek a kifejezések nemcsak udvariassági formulák voltak, hanem apró nyelvi kézfogások, amelyek pontosan jelezték, ki kicsoda, és hogyan illik hozzá szólni.

A szó, ami meghajolt és máig használjuk: alásszolgája, szolgálatára, szervusz

A régi magyar köszönések között külön részt alkottak azok a szófordulatok, amelyek valamilyen módon tiszteletteljes alávetettséget fejeztek ki. Ilyen volt az „alásszolgája”, a „szolgálatára”, vagy épp a vendéglősök által preferált, amely ma is még jelen van a beszédünkben: a „parancsoljon”. Inasok, kereskedők, pincérek, sőt néha egyszerű járókelők is használták, ha a megszólítottat magasabb státuszúnak érezték vagy rendkívül udvariasak, készségesek akartak lenni.A 18–19. század fordulóján, a rangsorokra épülő városi társadalomban az efféle köszönések szinte kötelezőnek számítottak.

Az „alásszolgája” valójában a latin servus humillimus (azaz: alázatos szolgád vagyok) rövidített, magyarított formája, és ugyanebből a szófordulatból nőtt ki a „szervusz” is. Igen, az a mai, laza köszönés, amit reggelente odavetünk a barátainknak vagy a sarki pékség eladójának, eredetileg egy mély meghajlás nyelvi megfelelője volt, ami német közvetítéssel terjedt el a Monarchia idején.

Hasonlóan érdekes a ma már rutinos „jó napot kívánok” vagy a „csókolom” , ami régen sokkal gazdagabb formákban élt. A „kezét csókolom” például a német Küss die Hand kifejezésből került át a magyarba, a „jó napot” pedig sokféle változatban létezett: „szép jó napot”, „szerencsés jó napot”, „adjon Isten jó napot” – attól függően, ki mondta, kinek és milyen helyzetben.

Megszólításból is látszott, ki kicsoda

Nem volt mindegy, hogy kinek mit mondtunk. Egy „nagyságos asszonyom”, „méltóságos uram” vagy „tekintetes úr” nemcsak udvariasságot fejezett ki, hanem a másik társadalmi helyzetét is pontosan jelezte. Ezek nem puszta címek voltak, hanem a státusz nyelvi jelzései. Ugyanígy a „kisasszony”, „fiatalúr”, „asszonyom” vagy „uram” megszólítások is finoman árnyalták a viszonyokat, gyakran még az illető családi állapotára is utaltak.

A „kisasszony” például nemcsak életkort jelölt, hanem a házasság előtti állapotot, és azt is, hogy a megszólított hölgy udvarlásra nyitott lehet. A „fiatalember” pedig egyszerre volt távolságtartó és barátságos.

„Örvendek a szerencsének, uram” – amikor a köszönés tartást is jelentett.

A régi magyar beszédben a hétköznapi helyzetek is nyelvi koreográfiák szerint zajlottak. Ha például egy úrihölgy belépett egy boltba, az eladó kalapot emelt, és így szólt: „Tiszteletem, nagyságos asszonyom, miben szolgálhatok?” A mondatban benne volt minden: tisztelet, szerep, viszony.

Az udvariasság netovábbja

Ha manapság már az is kisebb kihívásnak tűnik, hogy miként kezdjük el udvariasan egy e-mailt – „Tisztelt…?” „Szia..” „Kedves …” – akkor érdemes belegondolni, hogyan festett volna ugyanez egy 19. századi levélben.

A levelezésben és hivatalos megszólításokban a tisztelet nemcsak jelen volt, hanem szinte szertartásos formát öltött. Egy egyszerű kérés vagy közlés gyakran így is kezdődhetett:

„Tekintetes vitéz uramnak szolgálván, kérném alázattal: méltóztassék közölni…”.

Itt nemcsak a címzett rangját emelte ki a levélíró, hanem saját magát is látványosan alárendelte, nyelvileg is meghajolt, mielőtt a mondanivaló lényegére tért volna. Ezek a formalitások nem voltak ritkák: még a „Mély tisztelettel hajlok méltóságod előtt” , vagy az „alázatos hódolatommal ajánlom magam kegyelmed figyelmébe” típusú zárások sem számítottak túlzónak.

Bátyámuram, nénémasszony

A régi magyar főleg tájnyelvi stílus a családon belül is megkülönböztethette a viszonyokat. Olyan megszólítások, mint a „bátyámuram”, „öcsémuram”, „nénémasszony”, „sógorasszony” nemcsak a rokonság fokát, hanem a tisztelet mértékét is finoman jelezték. Ezek a formák főként vidéki, népies nyelvhasználatban éltek, de egykor teljesen természetesek voltak a mindennapi társalgásban.

A „kend” és a „kegyelmed” különösen érdekes megszólítások. A „kend” a régi „kegyelmed” rövidült formája, amely a paraszti nyelvhasználatban vált elterjedtté. Tegezés volt, mégis tiszteletet mutatott, különösen idősebbek vagy rangban fölérendelt személyek irányába. A beszélők többnyire ismerték egymást, de a kifejezésben megmaradt egyfajta távolságtartó udvariasság.

Bár a legtöbb régi megszólítás mára eltűnt a mindennapokból, emlékük tovább él a gesztusainkban, a köszönések hangjában, abban, ahogyan egymáshoz fordulunk. Mert a tisztelet ma is ugyanúgy számít, még ha más szavakkal is fejezzük ki.

További érdekes cikkek:

• Régi magyar szavak, amiket ma már alig értünk pedig zseniálisan hangzanak
• Magyar gyűjtemény került elő a Michigani Egyetem régészeti kutatásából