V. István és IV. Béla több háborút is vívott egymással

A középkor Magyarország hosszú történelmében általában arról beszélhetünk, hogy az ország egységét ritkán fenyegette tartós veszély. Az pedig pláne elképzelhetetlennek tűnt, hogy a Magyar Királyság esetleg tartósan ketté szakadjon. Az Árpád-ház történetének egyik legmélyebb konfliktusában, IV. Béla és a fia, a későbbi V. István háborúiban azonban ez akár be is következhetett volna. De vajon mi történt, hogy a “családi ügy” ilyen mély konfliktussá vált?

V. István, a rátermett herceg

Az apa és a fia közötti konfliktus eseményeit vélhetően az ausztriai események indították el. Frigyes osztrák herceg, aki a tatárjárás idején cserben hagyta IV. Bélát, megpróbálta megszerezni a nyugat-magyarországi területeket. Ez azonban nem sikerült neki: 1246-ban egy csatában elesett a magyarok ellen. Az osztrák területekért hamarosan harc robbant ki a magyar és az akkor még csak morva herceg, később II. Ottokár néven cseh király között. Végül pápai közvetítéssel egyszerűen megosztották az osztrák hercegi területeket: Stájerország nagyobbik fele a magyaroké lett, attól északra pedig a cseheké.

A béke azonban nem tartott sokáig. A stájer előkelők nem kedvelték a magyar uralmat, többször felkeltek ellene és ebben II. Ottokár is szerepet játszott, akit segítségül hívtak. Stájerország élén ekkor már István herceg, IV. Béla legidősebb fia és örököse állt. 1260-ban azonban Kroissenbrunnál II. Ottokár hadai döntő győzelmet arattak a magyarok felett. Bár az ütközetben István kitüntette magát, sőt a csata első szakaszát meg is nyerte, végül az apja hadvezetési hibája miatt vereséget szenvedtek és ő maga is megsebesült. IV. Béla 1261-ben hivatalosan is lemondott Stájerországról.

A kroissenbrunni csata Thuróczy János krónikájából (Wikipédia)

Ez azonban sajátos probléma elé állította a királyt. Stájer hercegsége előtt ugyanis István Szlavónia hercege volt. Ezt a titulust, kevés kivétellel, mindig az adott király örököse töltötte be a korábbi uralkodók alatt. István stájer hercegsége idején azonban öccse, Béla herceg kapta meg Szlavóniát. Miután a király elveszítette Stájerországot, nem rendezte vissza a kormányzási viszonyokat, hanem István hercegnek adta Erdélyt, Béla hercegé pedig maradt Szlavónia.

Noha István már korábban is kormányozta az újonnan neki adott területeket, aligha vette jó néven, hogy nem kapta meg, ami neki járt volna. Legalábbis az ő és családja későbbi okleveleiből erre következtethetünk. IV. Béla nem biztos, hogy ki akart szúrni a fiával, valószínű, hogy egy készülő tatár támadás ellen akarta a rátermett katonát a keleti végeken tudni. Ha így is történt, a viszony elmérgesedett. Erre rátett egy lapáttal az is, hogy Istvánnak első dolga volt Erdélyben az apja embereit eltávolítani a hatalomból és a saját híveivel körülvenni magát. Az így kiebrudalt előkelők ezt követően végig IV. Béla mellett maradtak és úgy tűnik, élezték a konfliktust apa és fia között.

Összecsapások

1262-ben robbant ki az első fegyveres konfliktus a két fél között. A pontos eseményeket a hiányos adatok miatt nem lehet teljesen rekonstruálni. Vélhetően nem került sor komolyabb fegyveres összetűzésre és az események is mind lezajlottak 1262 őszén. Viszont IV. Béla elvitette a koronázási ékszereket Székesfehérvárról, hogy István ne fenyegesse őket. Úgy tűnik, hogy a felek elsősorban csak felvonultak egymás ellen, konkrét csatára nem került sor.

A megkötött pozsonyi béke István győzelmét hozta. Kiterjesztették az uralma alatt álló területet néhány megyével, apja pedig vállalta, hogy nem toboroz ellene a kunok között, cserébe István sem a szlavóniai németek és szlávok között.  István ettől fogva használta az ifjabb király címét, a saját országrészében csaknem teljes szuverenitást gyakorolva. Talán részben erre a problémára is vezethető vissza, hogy a megegyezés nem hozta el a békét.

Magyarország megosztása IV. Béla és V. István között (Wikipédia)

A mindkét országrészben birtokosok ugyanis elméletileg mindkét uralkodó alá tartoztak, gyakorlatban azonban ezt nehezen lehetett kivitelezni. István például elvette anyja, és testvére, Anna hercegnő birtokait, hogy azt feleségének, Kun Erzsébetnek adja. Anna egyébként talán ezért, talán egyéb sérelmek miatt végig a konfliktus élezői közé tartozott. Hogy István hercegnek ne legyen módjában reagálni, IV. Béla váratlan támadást indított ellene.

Az 1265 decemberében indított hadműveletek két irányból indultak. Egyrészt észak felől. Ez a sereg sikeresen foglyul ejtette István egész családját. (Ebben a seregben tartózkodott Anna hercegnő is). A másik hadsereg először Dévánál vereséget szenvedett, de Istvánnak vissza kellett vonulnia Erdély szívébe, miután a király serege további segítséget kapott.

Déva vára, Fotó: Mayer Jácint

V. István megfordítja a háborút

V. István azonban kiváló hadvezérnek bizonyult. Bár szorult helyzetbe került, hiszen számos híve elhagyta, a családja fogságba került és a csapataival beszorult Feketehalom várába. Azonban a korábban észak felé küldött Csák nembéli Péter csapatai visszatértek és amikor megtámadták az ostromlókat, István is kitört a várból. A támadó királyi sereget legyőzték. István kitört Erdélyből Buda irányába. A döntő összecsapásra Isaszeg mellett került sor, ahol 1265 március elején István döntő győzelmet aratott az összegyűlt királyi had felett.

A megkötött békében István elismerte IV. Bélát királynak és attól fogva az ő kegyelméből uralkodott a keleti részeken. (Korábban Isten kegyelméből uralkodónak címezte magát, ami vélhetően sértette IV. Bélát királyi mivoltában). István tett néhány területi engedményt is. Ugyanakkor az intézkedéseit nem vizsgálta felül, nem adta vissza például Anna hercegnő birtokait sem.

V. István és IV. Béla 1264-65. évi háborúja (Wikipédia)

Hogy mennyire törékeny megállapodás született, arra az is utal, hogy 1266 márciusában, egy évvel később ismét meg kellett erősíteni. Sőt, 1267 nyarán Béla ismét összegyűjtötte a seregét, ezúttal Esztergomnál. Csakúgy, mint előzőleg, István néhány hívét átcsábította. Háborúra azonban nem került sor, mert az összegyűlt hadban a királyi szerviensek megakadályozták a királyt, hogy elinduljon. Helyette a sérelmeik orvoslására került sor.

El nem múló sebek

A két fél között további háborúra utaló magatartásról nem értesülünk. István az 1265-ben megkötött békével bizonyosságot nyert arról, hogy az apja valóban őt szánja örökösének. Erre egyébként más módja nem is nyílt, ugyanis 1269-ben elhunyt István öccse, Béla herceg. Bár házasságot kötött II. Ottokár egyik unokahúgával, gyermeke nem született. Kizárásos alapon így István maradt az egyetlen szóba jöhető örökös.

Amikor 1270-ben IV. Béla is elhunyt, nem maradt semmilyen akadály V. István előtt. Igaz, többen is úgy érezték, hogy a Magyar Királyságban nem maradt helyük. Számos nagybirtokos és a háború idején IV. Béla mellé álló nemes száműzetésbe vonult. Többek között elmenekült Anna hercegnő is. Prágába ment a lányához, II. Ottokár feleségéhez. Útközben azonban jókora kincset markolt fel a királyi kincstárból, így V. István máris kihívásokkal kezdhette meg uralkodását.

A II. Ottokár jelentette veszélyt majd csak Kun László idején, a morvamezei csatával sikerül megszüntetni.

[hm_embed link=”https://hellomagyar.hu/2021/08/26/magyarok-segitettek-a-habsburgok-felemelkedeset-morvamezonel/” ][/hm_embed]