Lei-vonalak: mítosz, vagy valóság?

A Stonehenge, a gízai piramisok, és Machu Picchu csak néhány azok közül az ősi műemlékek közül, amelyekről azt tartják, hogy titokzatos, láthatatlan utak, úgynevezett lei-vonalak kötik össze őket.

Figyelembe véve azt, hogy milyen keveset tudunk ezekről a látványos, de rejtélyes helyekről, még a tudósok számára is néha nehéznek bizonyult teljesen cáfolni ezt az elméletet, vagy alternatív magyarázatot találni arra, hogy miért pont oda épültek.

Ugyanakkor viszont soha senki nem szolgált meggyőző bizonyítékkal e láthatatlan misztikus vonalak létezésének igazolására.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy nincs egységes álláspont arra vonatkozóan, hogy mik is azok a lei-vonalak egyáltalán: vannak olyan hívők, akik szerint ősi kereskedelmi útvonalakként szolgálhattak, míg mások szerint az idegenek valamilyen módon érintettek.

Tudományos szempontból nézve pedig nagyon kritikus terep.

Neolitikus nyomok, vagy a Föld energiája?

A lei-vonalak fogalmát először Alfred Watkins angol régész használta 1925-ben. A koncepciót „A régi egyenes út” című könyvében ismertetve Watkins elárulta, hogy egy alkalommal, amikor Herefordshire külterületén utazott, feltűnt neki, hogy az ősi műemlékek egyenes vonalakból álló rácsot képeznek, amelyek „izzó drótokként tűnnek fel a megye egész felszínén”.

Watkins a sírhalmok, kőkeresztek, templomok, szent kutak, állókövek, jelződombok és más tereptárgyak közötti összefüggések hangsúlyozásával igyekezett bizonyítani álláspontját. Szerinte ezeket a jellegzetességeket szándékosan egyenes utak mentén építették, hogy a kőkori kereskedők a települések közötti legközvetlenebb útvonalat követhessék.

A régészek azonban szinte azonnal számos hibát találtak ebben az elméletben. Ilyen például, hogy Watkins térképeket használt ezeknek az összefüggéseknek az illusztrálására. Emiatt nem is láthatta tisztán, hogy a valóságban sok ilyen tereptárgyat magas hegyek, sűrű erdők vagy folyók választottak el egymástól. Ez azt jelenti, hogy gyakran lehetetlen volt egyenes út mentén eljutni egyik pontból a másikba.

Ami még ennél is fontosabb, az az, hogy az angol táj ilyen jellegzetességei gyakran bukkannak fel, így szinte lehetetlen egy egyenes vonalat húzni a térképen anélkül, hogy legalább néhányat ne érintenénk a fentiek közül.

Watkins elméletét a tudományos közösség elvetette. Emiatt sokáig nem is foglalkoztak vele – egészen a hatvanas évekig.

1961-ben Tony Wedd, egykori katonai pilóta miatt újra jelentős érdeklődés alakult ki a téma iránt – ő azt állította, hogy a lei-vonalakat az őskori műemléképítők azért hozták létre, hogy kifutópályát biztosítsanak idegen űrhajók számára. Ennek az elméletnek a hívei esküsznek arra, hogy az UFO-észlelésekről leggyakrabban közvetlenül a lei-vonalak felett számolnak be – bár ezt az elméletet persze soha nem tudták bizonyítani.

Az elmélet 1969-ben lett igazán népszerű – leginkább John Michell The View Over Atlantis című new age könyvének köszönhetően, amelyben bemutatta a Föld energiájának koncepcióját.

A Föld energiájának elmélete mögött az az elképzelés áll, hogy az ősi társadalmak valahogy jobban ráhangolódtak a tájat átszelő erővonalakra, mint mi, és műemlékeiket közvetlenül ezekre a szent utakra építették.

Ahogy az ötlet egyre inkább elterjedt, létrejött az ún. lei-vadászok közössége az Egyesült Királyságban: ezeknek a közösségeknek a tagjait gyakran lehetett látni a neolitikus helyszínek körül bolyongani, kezükben vízmérő rudakkal – így próbálták meg felderíteni ezeket az energiákat.

Az 1970-es években Paul Devereux – a Ley Hunter magazin akkori szerkesztője – létrehozott egy „The Dragon Project” nevű kutatási kezdeményezést hozott létre, azért, hogy tudományosan megvizsgálja ezeket a feltételezett titokzatos vonalakat.

Az elmélet kudarca

1977-ben Devereaux és multidiszciplináris tudóscsoportja azt remélte, hogy megfelelő bizonyítékot talál a földi energiák létezésére.

A projekt első évtizedében a résztvevők ősi helyszínről ősi helyszínre jártak, és az ionizáló sugárzás, a mágnesesség és más láthatatlan erők rendellenes értékeit keresték.

A Rollright-kövek nevű neolitikus lelőhelyre koncentrálva leginkább, a csapat olyan technikákat használt, mint az infravörös fotózás és az ultrahang, hogy felkutassák ezeket az energiákat.

Tíz évnyi keresés után azonban a kutatók végül semmit sem találtak, ami arra utalna, hogy a földi energiák valóban léteznek.

Mivel a projekt vezetői még nem akarták feladni, 1987-ben úgy döntöttek, hogy irányt váltanak, és az „álommunkára” összpontosítják erőfeszítéseiket. Ennek lényege, hogy önkénteseket kértek meg arra, hogy ősi helyszíneken aludjanak, hogy lássák, milyen hatással van az álmaikra.

Pontosan nem világos, hogyan lehetne ezt a megközelítést valaha is felhasználni a földi energiák vagy lei-vonalak létezésének bizonyítására, bár nem meglepő módon a kísérlet egyáltalán nem bizonyult hasznosnak.

Véletlen egybeesés?

Néhány lei vonal-rajongó továbbra is azt állítja, hogy az őskori helyek egymáshoz igazodva épültek.

Érvelésük alátámasztására sokan a népszerű „Szent Mihály-vonalra” hivatkoznak, amely állítólag számos, Mihály arkangyalnak szentelt emlékművet köt össze, köztük az ikonikus Szent Mihály-hegyet Cornwallban, amely mintegy 350 mérföldet (563 kilométer) szel át a norfolki partokig.

Ennek az állításnak a megcáfolására a matematikusok többször is megmutatták, hogy a térképekre rajzolt vonalak segítségével a nem összefüggő helyszínek könnyen összekapcsoltnak tűnhetnek. Matt Parker, a londoni Queen Mary Egyetem munkatársa például rávilágított, hogy Nagy-Britannia minden egyes irányítószáma legalább három lei-vonalhoz igazodik, kiemelve az egész elmélet nevetségességét.

Ahogy Parker munkája is mutatja, a lei-vonalakkal az a probléma, hogy nagyon sok ősi helyszín van az Egyesült Királyságban, és ez a szám tovább nő, ha a templomokat, kutakat és egyéb hasonló helyeket is jelzőnek tekintjük.

Az egymáshoz illeszkedő helyek kiválasztásával és a többi figyelmen kívül hagyásával pedig nagyon könnyű olyan mintát találni, amely valójában nem is létezik.

Ilyen értelemben a lei-vonalak tökéletesen illusztrálják a Ramsey-elmélet néven ismertté vált matematikai elméletet, ami alapvetően azt mondja ki, hogy bármilyen mintát találhatunk, ha elegendő véletlenszerű adatpont áll rendelkezésünkre.

Lei-vonalak világszerte

Bár a lei-vonalak elmélete mindig is elsősorban az Egyesült Királyság területére koncentrálódott, vannak, akik úgy gondolják, hogy ezek a vonalak az egész bolygón átívelőek, és különböző országokban, különböző kontinenseken található műemlékeket kötnek össze.

Ha az Egyesült Királyságban elegendő hely van ahhoz, hogy lei-vonalakat lehessen létrehozni, akkor ez még egyszerűbbé válik, ha a világ több százezer ilyen ősi helyszínét is figyelembe vesszük.

Vannak viszont példák arra is, hogy a „szándékosan” egy vonalba épített műemlékek hatalmas területeket fednek le, a legjelentősebbek ezek közül Dél-Amerikában találhatók.

Az Inka Birodalmat például a fővárosból, Cuzcóból kiinduló és a királyság külső szélei felé vezető rituális utak, a ceques, tagolták. Ezen egyenes vonalak mentén a pre-hispán kultúra szertartási jeleket, úgynevezett Wak’as-okat helyezett el – bár még mindig nem világos, hogy pontosan miért tették ezt, vagy hogyan határozták meg az egyes ceque-ek útvonalát.

Kínában eközben a Feng Shui ősi művészetét úgy fejlesztették ki, mint a tájképi jellemzők elrendezésének eszközét, amely biztosítja a Qi nevű egyetemes energia harmonikus áramlását. Bár nem teljesen azonos a földi energiákkal, mégis van némi egyértelmű hasonlóság e filozófia és a New Age elképzelése, a lei-vonalak között.

Így tehát valószínűleg itt az ideje, hogy elvessük a lei-vonalak elméletét.

Ez is érdekelhet:

• Inka kőfejtőt és úthálózatot fedeztek fel régészek
• Újjáépítik vagy szétbarmolják hazánk egyik legősibb templomát? Íme a látványtervek

Source: https://www.iflscience.com/what-are-ley-lines-and-do-they-really-exist-71960