180 éve vált a magyar nyelv hivatalossá!

1844. november 13-án szentesítette az uralkodó, V. Ferdinánd azt a törvényt, amely a magyar nyelv használatát hivatalossá tette. Bár ma már magától értetődőnek tűnik, régebben egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy egy állam törvényben rögzíti a hivatalos nyelvét. Ilyen országok akadnak ma is, például az Egyesült Államokban szövetségi szinten nincs szabályozva az angol nyelv hivatalossá tétele, a tagállamok közül pedig “csak” 32 deklarálta, hogy az angol nyelv a hivatalos. Magyarország soknemzetiségű országként, ráadásul egy birodalom részeként, sajátos utat járt be addig, amíg a magyar nyelv hivatalossá válhatott.

A latin nyelv “uralma”

Ha vissza akarunk tekinteni a múltba, akkor a középkori Magyar Királyság az első olyan állam, amelynek a hivatali nyelvhasználatáról egyáltalán beszélhetünk. A korábbi magyar államokban, ha volt is bármilyen hivatalos nyelv, nem maradt fent nyoma, bár a steppei népek esetében a hivatalos nyelv fogalma sem biztos, hogy értelmezhető. A középkori Magyarországon természetesen a magyar nyelv beszélt nyelvnek számított, ám a hivatalos ügymenetekhez nem használták. A korai századokban bekerültek magyar szavak az oklevelekbe, ám ahogy “professzionalizálódott” az ügyintézés, úgy ezek a nyelvemlékek (pl. a tihanyi alapítólevélben olvasható is), kikoptak a használatból.

A középkori állam működése kapcsán szükségszerűen előfordultak olyan ügyek, amelyeket írásba kellett foglalni (pl. törvények vagy földadományok stb.). Mivel az olvasás-írás tudása alacsony szinten állt és a legtöbb írástudó egyházi ember lévén tudott latinul, ezért az egyes országok a Szentszékkel és más országokkal latin nyelven végezték a diplomáciai üzenetváltásaikat. Részben ebből a mintából kiindulva szerte Európában a latin vált az írásbeliség nyelvévé, latinul születtek meg a hivatalos iratok (pl. a középkori oklevelek).

A veszprémi káptalan oklevele, Fotó: Mayer Jácint

Később, az egyre gyarapodó hivatalok egymással latinul leveleztek, így például a városok vagy a vármegyék latinul állították ki a hivatalos irataikat. Akadt kevés kivétel, elsősorban németajkúak által lakott város, ahol a városon belüli hivatali nyelv szerepét átvette a német, de döntően a latin maradt az ügyintézés nyelve. Mindez természetesen nem jelentette azt, hogy az ország lakosai nem tudtak volna az anyanyelvükön vagy hogy a mindennapi hivatali ügyintézés során ne azt használták volna, de amikor sor került az írásban rögzítésre, akkor a latin nyelvhez kellett hozzányúlni.

A magyar nyelv harca a latinnal és a némettel

Ahogy az államok egyre növekedtek és egyre több hivatalt működtedtek, egyre jobban belefolyva a mindennapi ember életébe, úgy előkerültek a nyelvhasználat hátrányai. Latinul ugyanis kevesen tudtak, így a hivatalos okiratokat kevesen értették. Ezért egyre erőteljesebben merült fel, hogy a latin helyett anyanyelven történjen az ügyintézés. A Magyar Királyság azonban a 18. századot már soknemzetiségű országként kezdte meg egy birodalom részeként, ami a hivatalos nyelv kapcsán többféle feszültséget okozott.

Mária Terézia magyar koronázási díszben (Wikipédia)

1777-ben Mária Terézia a Ratio Educationis nevű oktatási rendeletében szabályozta, hogy az alapfokú oktatás keretében kötelező az anyanyelv oktatása, a gimnáziumokban az anyanyelvről latinra és németre fordítás gyakorlása. Előírta, hogy anyanyelvi tankönyvek is készüljenek. Fia, II. József azonban egészen másra készült. Mivel belátta, hogy a latin nyelv nem megfelelő egy modern birodalom hivatali apparátusa számára, ezért váltani akart, csakhogy saját szemszögéből logikus módon a német nyelvvel akarta felváltani a latint. 1784. május 4-én kiadta a nyelvrendeletét, amelyben előírta a Magyar Királyság Helytartótanácsa számára, hogy az ügyintézést németül folytassa, majd előírta ezt az egész ország törvényhatóságai számára. Először azév november 1-ét szabta meg átállási időnek, de később ezt egy évvel kitolta, látva a nagy ellenállást. 1790-ben azonban a rendeletet a halálos ágyán visszavonta.

II. József Anton von Maron festményén (Wikipédia)

Utóda II. Lipót annyit pontosított 1790. április 2-án, hogy a hivatali ügyintézés német nyelven folyjon az úrbéri és a jogi ügyeket leszámítva, de valójában a mindennapi működésben visszatértek a latin nyelv használatához. Végül az 1791. évi XVI. törvénycikk rögzítette a latin nyelv használatát a törvényszékeken. Ezzel párhuzamosan, az 1792. évi VII. törvénycikk kötelezővé tette magyar tanszékek felállítását az egyetemeken és a középfokú oktatásban, ami a magyar nyelvhasználatot fokozta.

Ezekben az évtizedekben ugyanis felmerült már az igény, hogy magyar nyelvűvé váljon a hivatali ügyintézés, ám gyakori ellenérvként az merült fel, hogy a magyar nyelv erre a célra egyszerűen nem alkalmas, mert nincsen elegendő szava hozzá. Részben ez a gyakran hangoztatott álláspont indította el a nyelvújítási mozgalmat. Mire elkezdődött a reformkor, addigra gyakorlatilag a reformokat sürgető gondolkodók egyik legfontosabb követelése a magyar nyelv hivatalossá tétele lett.

Törvényben a magyar nyelv

Az 1820-as években már megfigyelhető, hogy egyes vármegyék már magyarul leveleztek a Helytartótanáccsal, innentől kezdve pedig a reformkor apró, ám folyamatos előrehaladással biztosította a magyar nyelv jogainak térnyerését. 1830-ban a  VIII. törvénycikk szabályozta, hogy a városi és vármegyei bíróságok előtt magyar nyelven bonyolódjanak a perek, illetve kötelezték a közhivatalnokokat és ügyvédeket a nyelv ismeretére. 1836-tól kötelezték a magyar nyelvű anyakönyv-vezetést. Ugyanebben az évben a III. törvénycikk azt írta elő, hogy a latin mellett magyarul is szerkesszék meg a törvényeket. 1840-ben a VI. törvénycikk a tárnoki szék ítéletleveleit és a Helytartótanács körleveleit írta elő magyar nyelvűnek.

Az 1844. évi hivatalossá tétel egy kisebb botrányból nőtte ki magát: a horvát képviselők latinul szólaltak fel az alsóházban, mire a ház többsége egy határozatot hozott a latin nyel használatának tilalmáról. V. Ferdinánd azonban hatályon kívül helyezte a rendelkezést és három hétre felfüggesztette az országgyűlés munkáját. Ekkor a korban szokásos ügyintézés mentén levelezés kezdődött az országgyűlés alsóháza és az uralkodó között a témában. Végül az alsóház elszántságát és egységét látva V. Ferdinánd és az uralkodói kabinet meghátrált és szentesítette az 1844. évi II. törvénycikket, amellyel törvényerőre emelte a magyar nyelv hivatalos státuszát.

A magyar nyelvről szóló törvény (MNL OL)

A nyelvhasználat körül később is folytak viták. 1849-től, a szabadságharc leverése után, egészen az 1860-ban kiadott októberi diplomáig visszaállították a német hivatali nyelvet. Ráadásul a nemzetiségek is másként élték meg ezt a törvényt: az alsóházban már a reformkorban jelen lévő horvátországi képviselők a horvátok jogainak csorbítását látták abban, hogy egy semleges nyelvről a magyar nyelvre kellett áttérniük. Később, immár a kiegyezés után, a nemzetiségek szólaltak fel többször a saját anyanyelvük védelmében és a magyar nyelv rovásukra történő terjesztése ellen. Ez a feszültség végül a trianoni békéhez vezetett, az új államok pedig immár a magyar nyelv rovására igyekeznek a saját nyelvüket megerősíteni.