Az utolsó negyvennyolcas honvéd megélte a második világháborút?

Az 1848-49 forradalom és szabadságharc emlékének az ápolása már annak leverése után is elkezdődött. Ebben kitüntetett szerepet játszottak azok, akik fegyveresen is harcoltak a magyar szabadságért. Eljött azonban az az időszak is, amikor már csak igen kevés olyan honvéd maradt életben, aki harcolt 1848-1849-ben, A vesztes világháború után azonban szimbolikus üggyé vált az utolsó negyvennyolcas honvéd személye.

Menhely a honvédeknek

A szabadságharcban résztvevő egykori negyvennyolcas honvédekre nem várt azonnali megbecsülés. A világosi fegyverletétel után a császári seregbe történő kényszersorozás, vagy az azt megelőző katonai szolgálat esetén hadbíróság várhatott. Az elnyomás éveiben értelemszerűen nem igen járt pozitívumokkal, ha valaki honvédként szolgált. 1860-ban aztán, amikor egy rövid időre úgy tűnt, hogy rendeződik a helyzet Ausztria és a magyarok között, megalakulhattak a honvédegyletek, amelyek gombamódra elkezdtek szaporodni, de 1861-ben betiltották őket. Végül a kiegyezés után ezek ismét elindulhattak.

Vidats János portréja (Wikipédia)

A céljuk eleinte az új honvédsereg létrehozása, az elhunyt bajtársak özvegyeiről és árváiról való gondoskodás és 1848 emlékezetének az ápolása volt. Csakhamar megjelent azonban egy olyan szempont is, hogy gondoskodni kellene a rászoruló honvédekről. (Ne felejtsük el, hogy ebben az időben nem mindenki rendelkezett nyugdíjjal). A márciusi ifjak egyike, Vidats János gyáros, aki maga is az Országos Honvédegylet második alelnöke, javaslatot tett a Honvédmenház felépítésére. Országos gyűjtés indult, még az emigrációban élő Kossuth Lajos is adakozott, az épület pedig el is készült Budapesten, a mai Soroksári út 114. szám alatt).

A Honvédmenház a Vasárnapi Újság 1908. évi 2. számában (Pestbuda)

Az épület lakói katonás rendben éltek. Eleinte veteményeskertet ültettek és sertéseket tartottak, hogy ebből fedezzék az étkezést, később a kertet bérbe adták, hogy abból jussanak a lakók friss élelelmhez. Előírás szerint keltek és feküdtek, meghatározott ruhát kellett viselniük, valamint nem tehettek szert magánjövedelmekre, (pl. saját tárgyaik vagy grafiláik eladásával). A lakók kijárhattak, de arról, hogy egyes eseményeken ki képviselje a negyvennyolcasokat, a menház parancsnoka döntött. Az évtizedek alatt mintegy 1100 honvéd lakott a házban.

Az utolsó negyvennyolcas honvéd keresése

Az Országos Honvédegylet 1924-ben szűnt meg a tagok kihalásával. A Honvédmenház is át lett minősítve királyi rokkantházzá, ahol az utolsó honvédek mellett már az első világháború sérültjei is éltek. 1926. június 8-án a Honvédelmi Minisztérium felhívást intézett a vármegyéknek és a polgármestereknek, hogy mérjék fel, hány honvéd él még az általuk igazgatott területen. A feladat egyébként mai szemmel nem számított egyszerűnek, hiszen ehhez azt is tisztázni kell, hogy kit tekintünk honvédnek és hogy ezt a tényt miként igazoljuk. Az 1926-os összeírás végül arra jutott, hogy tíz honvédról tudnak, egyikük, Lebó István, még a Honvédmenház lakója volt.

(Lebó István az utolsó negyvennyolcas honvéd egy korabeli filmhíradóban, filmhiradokonline.hu)

Az ő sorsuk nyomonkövetése ettől fogva egyfajta figyelem övezte, hiszen a minisztérium felhívásában a listakészítés oka is szerepelt: az utolsó honvédet állami pompával temették volna el a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. Érdekesség, hogy ekkoriban, 1926. október 6-án avatták fel a Batthyány-örökmécsest, 1927. november 6-án pedig a Kossuth-emlékművet a Parlamentnél. A minisztériumi listán szereplő személyek mind elmúltak 90 évesek, így hamarosan egymás után hunytak el.

Kossuth emlékmű a Parlament mellett (Wikipédia)

Közöttük akadtak szomorú sorsú idős emberek, mint Szabó Gábor, aki a sajtó szerint 100, (valójában 92) éves volt a halálakor és rendkívül elszegényedett. Támogatásért esedező levelére a minisztériumból nem érkezett válasz, egyedül a temetésére adott Szarvas város egy dísztelen fekete koporsót, amelyet kölcsönvett lovak vittek el a temetőbe. De a hírekbe bekerült a Népszállón élő Rácz István is, aki szorgalmasan takarékoskodott, ám 107 évesen egyszerűen ellopták az összegyűjtött pénzét. Az eset a rendőrségre került, ahol hüledezve hallgatták, hogy hány éves a sértett. (Hogy felgöngyölítették-e az ügyet, nem tudni).

A jelek végül arra utaltak, hogy Lebó István az utolsó negyvennyolcas honvéd. 1831-ben született Ipolyszetén. Részt vett a Batthyány-örökmécses és a Kossuth-emlékmű felavatásánál is. Előtte még megélte azt is, hogy szülőfaluját idegen országhoz csatolják Trianonban. Az utolsó évében már sokat betegeskedett. Végül 1928. június 1-én hunyt el. A korábban beígért állami dísztemetést megkapta, erről filmhíradófelvételek is maradtak fent.

(Az utolsó negyvennyolcas honvéd haláláról szóló korabeli filmhiradó, filmhiradokonline.hu)

A temetésen részt vett az alsó-, és a felsőház elnöke, Budapest főpolgármestere, aki beszédet is mondott, valamint a kormány képviseletében Mayer János földművelésügyi miniszter búcsúztatta Lebó Istvánt. Az utolsó negyvennyolcas honvéd végső nyughelye a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben, a Kossuth-mauzóleum közelében található.

A zsidó, meg a határontúli, akik nem lehettek az utolsók

A temetésben és az utolsó negyvennyolcas honvéd “kijelölésében” azonban alighanem propagandaszempontok is szerepet játszottak, ugyanis az 1927-ben összeírt tíz fős listáról Lebó István halálakor még két személy is élt. Egyikük Szőke István a Nógrád vármegyei Szécsényből, aki azonban a húszas évek óta fekvőbetegként élt és túlélte Lebó Istvánt, mert 1929. március 1-én hunyt el. Vélhetően nem lett volna jó propaganda-alapanyag.

Egészen más indokok játszhattak szerepet a többieknél. A másik személy, aki életben találhatunk Lebó István halálakor, az Khun Jakab egykori mátészalkai kocsmáros volt. Ő azonban arra kérte a családját, hogy titkolják el a negyvennyolcas múltját, mert ortodox zsidó szertartás szerinti temetést akart a saját szülőföldjén, és nem akart Budapesten állami dísztemetést. 1929. október 1-én 106 éves korában hunyt el. A helyi hatóságok ugyan értesítették a Honvédelmi Minisztériumot, de mivel onnan nem érkezett válasz, ezért végül mindenféle állami ceremónia nélkül temették el.

Khun Jakab fotója Az Újság 1926. augusztus 15-i riportjában

Már Lebó István halála után jelentkezett Fischl József. Ő azt állította, hogy a márciusi ifjakkal a Landerer nyomdánál találkozott és onnantól kezdve részt vett az eseményekben. Harcolt Isaszegnél és Segesvárnál is, őrmesteri fokozattal, sérülten szerelt le. A szolgálatát dokumentumokkal tudta igazolni. Azonban sosem szorult semmilyen segélyre, sem menhelyi ellátásra, ezért maradhatott ki az összeírásokból. Anyakönyvezett neve egyébként Fischl Izrael volt, a hetedik kerületi Garay utcában élt és ismerték egymást Lebó Istvánnal.

Az a tény, hogy ő is zsidó volt, részben okot adott a minisztériumnak arra, hogy csendes beletörődéssel vegye tudomásul a tévedést, részben pedig az is, hogy Lebó István állami temetése igen költséges volt. Utóbbit pedig nem akarták megismételni. Végül 1929. február 27-én 102 éves korában hunyt el, családja a rákoskeresztúri temetőben helyezte végső nyugalomra.

A bizonytalanság oka természetesen az, hogy minden problémától mentes adatbázisa a honvédeknek nem létezett. Készültek ugyan összeírások időről időre, ám pont az 1926-os minisztériumi felhívás mutatott rá arra, hogy ezek olykor kihagytak honvédeket. Trianon után ráadásul határ ereszkedett Magyarország és a magyar lakta területek jelentős része közé, a magyar minisztérium elhívása pedig nem érintette az elcsatolt területeket.

Tényleg az utolsó negyvennyolcas honvéd?

A trianoni határokon túl, a Torda megyei Alsójárán hunyt el 1929. szeptember 3-án Gajzágó László kereskedő, aki 99 évesnek mondta magát és aki Bem seregében harcolt. 1930 februárjában a Bihar megyei Vértesen Szabó Ferencet, áprilisában az erdélyi Kolozs megyében Salak Imrét, májusban Tapolcán Joó Ignácot temették el, mint az utolsó negyvennyolcas honvédeket. A Felvidéken is eltemették az utolsó honvédet, 1930. június 20-án Hollecsek Pál személyében.

A sajtó időről időre hírül adta még a harmincas években is, hogy elhunyt az utolsó negyvennyolcas honvéd. Azonban ezen híradások közül nem mindenki tudta akkor igazolni, hogy valóban a honvédseregben szolgált. Akadt közöttük olyan, aki vélhetően valóban részt vett valamilyen formában a szabadságharcban, de nem a honvédsereg kötelékében. És már a 19. században is sokan adták ki magukat honvédnek, hogy valamiféle járadékot, vagy ha azt nem, egyszerűen hírnevet szerezzenek.

Az 1931. december 7-én 109 éves korában Újpesten elhunyt Mészáros Gábor egy ottani szeretetházban élt, és a helyi hatóságok meg akarták tudakolni a Honvédelmi Minisztérium illetékeseitől, hogy jár-e az állami temetés neki. A minisztérium azonban válaszában kötötte az ebet a karóhoz, hogy Lebó István az utolsó, rajta kívül nincs más. Újpest városa végül megadta a saját keretei között a dísztemetést.

Mészáros Gábor honvéd sírja a Megyeri temetőben (Wikipédia)

A Kossuth-mauzóleumhoz zarándokolt el 1933. március 20-án Gonda Bálint Erdélyből, aki magával hozott papírokkal igazolta, hogy futárként szolgált Görgei parancsnoksága alatt. Megemlített egy Geszti Mihály nevű honvédet is, aki szintén életben volt még. Róla egyébként az erdélyi sajtó tudott, mivel Nagyváradon élt, ahol egy alkalommal, 1933. július 18-án azzal a hírrel került be a hírekbe, hogy egy román diák ellátta a 103 éves öregember baját, mert zsidónak nézte. Megpróbálták rábeszélni, hogy költözzön Budapestre, de Nagyváradon akart maradni, ott hunyt el 1935. április 5-én.

1938. február 9-én, 104 éves korában hunyt el a Fejér vármegyei Aba községben Szabó Ambrus, aki 16 évesen sárospataki diákként szökött el, hogy honvéd legyen. 1849-ben rövid kiképzés után Görgei seregéhez csatlakozott, ám sok időt nem töltött ott, mert nem sokkal később bekövetkezett a fegyverletétel. Nyolc évet szolgált ezután az osztrák seregben. Hazatért, református tanító lett, még Horthy Miklós is kitüntette 1936-ban.

Az utolsó negyvennyolcas honvéd haláláról szóló utolsó híradás már akkor történt, amikor javában zajlott a második világháború. 1942. január 8-án hunyt el Kolozsvárott Jób Ferenc, immár ismét magyar földön, aki Bem seregében szolgált. Tíz évvel korábban egy interjú is készült vele, amelyben arról mesélt, hogy találkozott a seregben Petőfivel is. Az ő halálát követően lezárult az utolsó negyvennyolcas honvéd utáni keresgélés, hiszen szinte bizonyosan nem maradt már olyan ember, aki élt még ekkor. Hogy ténylegesen ki lehetett az utolsó negyvennyolcas honvéd, az a megfelelő adatok hiánya miatt ma már nagyon nehezen kideríthető.

A cikk elkészüléséhez a szövegben linkelt forrásokon kívül felhasználtuk Holmár Zoltán ebben a tárgyban készült tanulmányait.