Magyarországi boszorkányperek: amikor a félelem és a hatalom halálra ítélt embereket

A magyarországi boszorkányperek története sokkal közelebb áll hozzánk, mint gondolnánk: emberek, akik a félelem és a babona áldozataivá váltak, gyakran a saját közösségükben. Bár Magyarországon nem voltak olyan véresek és széles körűek az üldözések, mint máshol Európában, a 16–18. században mégis több száz embert vádoltak meg boszorkánysággal, és sokan közülük ártatlanul szenvedtek. Ezek a perek nemcsak a múlt sötét oldalát mutatják meg, hanem azt is, hogyan formálták a társadalmi viszonyok és az emberi félelmek a történelmünket.

Magyarországi boszorkányperek

A magyarországi boszorkányperek története különleges helyet foglal el a középkori és kora újkori európai boszorkányüldözések között. Míg Nyugat-Európában a boszorkányüldözések gyakoriak és véresek voltak, Magyarországon a helyzet másként alakult. Az első jelentős szabályozást Könyves Kálmán király hozta a 12. század elején, amikor törvénybe iktatta, hogy a „strigákról” (azaz a vérszívó boszorkányokról) nem szabad beszélni, ezzel lényegében megakadályozva a néphiten alapuló boszorkányperek elterjedését, ahogyan azt a Birtokélet is írja. Ennek ellenére a 16–18. század között, különösen a három részre szakadt Magyarország zavaros vallásháborús és politikai időszakaiban, két nagyobb üldözési hullám bontakozott ki, melyek során több száz embert vádoltak meg boszorkánysággal.

Szegedi boszorkányüldözés

Ahogyan azt Brandl Gergely doktori értekezése is taglalja, magyarországi boszorkányperek egyik legismertebb és legtragikusabb eseménye a 18. század eleji szegedi boszorkányüldözés volt. Ebben az időszakban, különösen 1728-ban, Szegeden több mint húsz embert vádoltak meg boszorkánysággal, és tizenkettőt, férfiakat és nőket egyaránt, máglyán égettek el a Boszorkányszigeten. A perek során a vádlottak vallomásait gyakran kínvallatás segítségével csikarták ki, és a boszorkányság vádja nemcsak a társadalom peremén élőket, hanem a helyi elit tagjait is érintette, így politikai és vagyoni érdekek is szerepet játszottak az ítéletekben. Lukácsy Sándor Rebeka című színművében is megjelenik a szegedi boszorkányüldözések témaköre:

Még azt mondják nincs Szegeden boszorkány,
Pedig, annyi, mint a réten a fűszál,
Engemet is megrontott egy boszorkány:
Egy szegedi kökényszemű barna lány.

Vigyázz, pajtás, jól vigyázz a szívedre,
Ne menj, ne menj a Boszorkány-szigetre!
Odajár a szegedi lány valahány,
Ott ragad rá a boszorkány tudomány.

Forrás: Wikimedia Commons

Budapest boszorkányhegye

A boszorkányperek hátterében sokszor nem csupán a babonák és a vallási előírások álltak, hanem a társadalmi feszültségek, a félelem az ismeretlentől, valamint az irigység és rosszakarat is. A vádlottak között gyakran szerepeltek bábaasszonyok, vajákosok és olyan nők, akik a közösség normáitól eltérően viselkedtek vagy különleges tudással bírtak. A Nők lapja cikkéből kiderül, hogy a Gellért-hegy, amely a boszorkányok találkozóhelyeként vált ismertté, a magyar néphitben és a periratokban is visszatérő motívum, ahol a boszorkányok állítólag az ördöggel mulatoztak és rituálékat tartottak.

Illusztráció. Forrás: Wikimedia Commons

A boszorkányperek vége

Az 1700-as évek közepén Mária Terézia uralkodása alatt a magyarországi boszorkányperek végül visszaszorultak. Az uralkodónő rendeletei szigorúbb eljárási szabályokat vezettek be, amelyek megakadályozták az önkényes ítélkezést, és a perek felügyeletét a Kancellária vette át, így az egyházi és helyi bírói önkényesség megszűnt. Az utolsó ismert boszorkányperek Magyarországon a 18. század közepén zajlottak le, és bár a magyarországi boszorkányperek véres és tragikus fejezetet jelentenek a történelemben, a magyar jogrend és a társadalmi viszonyok miatt kevésbé voltak széleskörűek és hosszú életűek, mint más európai országokban.

Ez is érdekelhet:

• A magyar orvos, aki embereket mentett a Titanicon
• Noé bárkáját találták meg a török kutatók?