A Balaton-felvidéki Szigliget várában jártunk

Szigliget egyik első írásos említése az almádi bencés apátság 1121-ben kiadott alapítólevelében jelenik meg, melynek az idén van a kerek 900 éves évfordulója. Neve a sziget szóból származhat. A település ma is mocsaras, vizenyős környéken, a többi balatoni falutól elzárva, magányosan helyezkedik el. A természet itt a teljesen beépített Balaton-parttal ellentétben még tartja pozícióját és nádasokkal, patakokkal, természetes övezettel öleli körül a kis lélekszámú községet.

A szigligeti várhegy, Fotó: Mayer Jácint

A kiváló védelmi adottságokkal bíró, 230 méter magas szigligeti hegycsoport a mainál lényegesen magasabb balatoni vízállás révén szinte félszigetszerűen nyúlt a tóba, ami valósággal kínálta, hogy ormán várat építsenek. Korabeli feljegyzés tudósít róla, hogy megközelítése egyedül Tapolca felől, a lápon át, öt kis hídon keresztül volt lehetséges.

A szigligeti vár nyugati irányból, Fotó: Szöllősi Gábor

A meglévő vár szabálytalan alaprajza apróbb módosításokkal őrzi most is 16. századi alakját, mely eredetileg egy belsőtornyos felső részből állt, amit rondellával, és az alsó várral bővítettek. Napjainkra megújulva, turistabarát formában, bemutatóterekkel várja a tekintélyes számú nyaralók hadát. Közvetlenül a hegy közepéig autós feljutási lehetőség segíti a nehezebben mozgó érdeklődőket, a templomtól viszont gyalog szükséges utunkat folytatni a kapuig, ahol a pénztárat is találjuk. Az alsó várba jutva láthatjuk, hogy pezsgő élet folyik itt a mindennapokban is. A helyreállított épületekben mindenhol kiállításokkal találkozhatunk, az udvar pedig színházi előadásoknak, koncerteknek, fellépéseknek biztosít lehetőséget. Kis kaptatót követően erődítéstörténeti különlegességek tárulnak elénk: a mutatós rondella, palánkkal erődített falszakasz, és a híddal védett felső kapu. A fellegvárban négy szegletes torony, két kisebb és két nagyobb, valamint az egykori palota maradványainak nyomait vehetjük észre. Az évekig tartó renoválásnak köszönhetően a falak gyilokjárókkal egészültek ki, az épületeket újjáépítették, melyekben fegyvertörténeti kiállítás, barokk konyha, pékműhely, vártörténeti bemutató terem, és a várkápolna került berendezésre. A kilátást egy idelátogató sem felejtheti el beszámolójából kihagyni, ugyanis mind a Balaton irányába, mind a Tapolcai-medencére és a tanúhegyekre mesésnek mondható, és hosszabb időzésre késztet.

Látkép a Szent György-heggyel és a Csobánccal a háttérben, Fotó: Mayer Jácint

Most pedig kalandozzunk egy kicsit a végvári háborúk időszakába, ugyanis a mai közvélemény az Egri csillagok hatása alapján képzeli el a vitézek életét. Ennek hatására nagy hazafiakban, lovagias tettekben, komoly ostromokban, drasztikus várrobbantásokban gondolkodunk.

A felső vár udvara, Fotó: Mayer Jácint

1547-től 1573 között a helyi várúr palonai Magyar Bálint volt, aki az egész korszakra jellemző, tipikusan ellentmondásos karaktert elevenítette meg. Irányítása alá tartozott Fonyód és Szigliget vára, melyek ekkorra már végvárnak számítottak a török szomszédsága miatt. Egyik sem volt komoly erősség, csak kis létszámú katonaság állomásozott bennük. A Balaton északi partja magyar fennhatóság alá tartozott, melynek várnagyai a dunántúli főkapitányok alá voltak rendelve. Ők koordinálták a katonai mozdulatokat és békeidőben ők próbálták fenntartani a rendet, de ezt saját beosztottjaik között sem volt könnyű. A szomszédos uraságoknak ugyanis folyamatos birtokvitái voltak, egymás területét rabolták, pusztították, portyákat vezettek nemcsak oszmán fennhatóságú, hanem saját terültre is. Az oszmánokkal szemben gyakoriak voltak a bajvívások, melyet kihívással lehetett elérni, vagy sértéssel kiprovokálni. Magyar Bálint ennek a korszaknak a mintakatonája volt. Török főtisztek ellen számtalan párbajban helytállt, lesvetéseivel békeidőben is folyamatosan zaklatta a már ellenséges területek lakosságát és katonaságát, melyek felettesének, a főkapitánynak, inkább jelentettek kockázatot, mint hasznot. Azonban szigligeti és fonyódi ténykedése már kezdetektől véleményes volt, hiszen a várak nem az ő tulajdonát képezték, hanem a tóti Lengyel család birtokai voltak. Gyakorta állt hadilábon más magyar végvárak katonaságával is, így Tihannyal, Keszthellyel, Sümeggel. Ami a töröknek soha nem sikerült, az 1558-ban a csobánci helyőrségnek igen: szégyen szemre rajtaütéssel elfoglalták Szigligetet. Az 1563. évi országgyűlés egyik articulusa pedig közönséges gonosztevő címmel illeti Magyar Bálintot, akit megbüntetni szükséges. Ugyanakkor tarthatjuk kiváló katonának, aki csapataival ott van Hegyesd 1562. évi visszavételénél, és aki számtalan Szigligetet érő támadást, kisebb ostromot hárít el.

Látkép az alsó udvarról, Fotó: Mayer Jácint

Magyar Bálint után a tóti Lengyel család visszakapja birtokát és a vár pusztulásig meg is tartja azt. Szükséges megemlíteni a helyi hadviselés egy másik formáját, a sajkásokat, akik a Balaton vízi haderejét alkották. A helyi katonaság nemcsak a környék védelmében tűnik fel, de komolyabb háborúk alkalmával is hadba hívják őket, és így jelentős ütközetek csataterein is megjelennek. 1683-ban a győri gyűjtőtáborba rendelik a maroknyi csapatot, így a védelem nélkül maradt gyenge, kicsi vár rövid időre török kézbe kerül. Bécs sikertelen oszmán ostroma után harc nélkül kiürítik a visszavonuló törökök is.

A rondella, Fotó: Mayer Jácint

A modern hadviselésnek már semmilyen szinten meg nem felelő vár korszerűsítésére nem volt többet szándék. Állapota egyre lepusztultabbá válik, és egy 17. század végén bekövetkezett villámcsapás okozta tűzvész is felgyorsítja az amortizációs folyamatot. A katonaság végül elhagyja. Leromlását a nemtőrödömség okozza, nem osztrák lőpor.

Forrás:

Hangodi László: Historia castri Szigligetiensis, Hangodi László: Csobánc vára és a Gyulaffyak 1300-1669

Képgaléria