Nagyvezír, kapudán pasa és kajmakám is lett a török szolgálatba állt magyarokból

A mohácsi csata egy török miniatúrán (Wikipédia)

Azzal, hogy az Oszmán Török Birodalom elfoglalta a középkori Magyar Királyság területének számottevő hányadát, jelentős magyar nyelvű népesség került az uralma alá. Bár kevesebb szó esik róluk, a magyarok közül sokan próbáltak szerencsét a szultáni közigazgatásban. Akár úgy kerültek oda, hogy elvitték őket a birodalom távoli vidékeire, akár úgy, hogy önként álltak át, az iszlám hitre való áttérés akár a felemelkedést is elhozhatta számukra. Olyannyira, hogy közülük néhányan eljutottak a birodalom csúcsaira is.

Magyarnak született török nagyvezírek

A Török Birodalom csúcsán természetesen a szultán állt, aki mindig az Oszmán dinasztia tagjai közül került ki. Az uralkodó alatti közigazgatási szintek viszont már elérhetőnek bizonyultak a szultán szolgálatába álló renegátok számára is. Bár elméletben nekik a régi identitásukat hátra kellett hagyniuk, a Török Birodalom történetében megfigyelhető, hogy az egyes nemzetiségek összetartó csoportot képeztek. Ők aztán közösen is léphettek fel a céljaikért. Így képeztek csoportot a balkániak, akik főleg az albánok és a bosnyákok köréből kerültek ki, vagy a kaukázusiak. De külön csapatot alkottak az olaszok is.

A török szolgálatba állt magyarok között, vélhetően a birodalom méreteihez képest kisebb létszámuk miatt, hasonló összetartásról nem tudni. Ettől függetlenül azonban képesnek bizonyultak arra, hogy elérjék a birodalom legmagasabb betölthető tisztségét, a nagyvezírét. A nagyvezír a szultán után a második embernek számított, ő volt a hadsereg főparancsnoka, vezette a szultán közvetlen tanácsát (ezeket dívánnak nevezték, de az egyes tisztviselők saját dívánnal is rendelkezhettek).

Szijávus pasa síremléke az isztambuli Eyüp kerületben (Wikipédia)

Az egyik legismertebb magyar, (vagy legalábbis magyarországi) nagyvezírnek Szijávus pasa számított. Három alkalommal (1582-1584, 1586-1589, 1592-1593) is betöltötte a nagyvezíri tisztséget. Szamosközy István történetíró szerint egy magyar nemesnek, egy bizonyos Szalay Gábor rokona volt. Annyi bizonyos, hogy a boszniai szandzsákból, a hozzá tartozó Kanizsa környékéről származott. Az erdélyi politikában elsősorban a Báthoryak pártfogójaként tűnt fel.

Hasonlóképpen magyar születésű volt Dzserráh Mehmed (1598-1599) nagyvezír. A mellékneve “sebész” jelentésű, amit annak köszönhetett, hogy ő metélte körül Mehmed herceget, a későbbi III. Mehmed szultánt. Egy török krónikás szerint Szijávus földije volt. Feleségül vehette II. Szelim szultán lányát, Gevherhán szultánát, az udvar befolyásos tagját. Amikor 1589-ben Szijávus megbukott, vele együtt bukott ő is, de vissza tudott kapaszkodni. 1596-ban ő felelt az Egert ostromló török sereg ellátásáért, részt vett a vár sikeres megvívásában. Ezt követően nevezték ki másodvezírré és kajmakámmá, aki a nagyvezír helyettesének számított.

III. Mehmed török szultán elfogadja Eger megadását 1596-ban (Wikipédia)

1598-ban végül pályája csúcsára jutott, ő lett az Oszmán Török Birodalom nagyvezíre, ám elhatalmasodó köszvénye miatt nem tudta posztját rendesen ellátni, a díván ülésein sem tudott személyesen részt venni. 1604-ben még kinevezték újra kajmakámnak, de még ebben az évben elhunyt. Az erdélyi fejedelmekkel baráti viszonyt ápolt, ami a levelezésükből is kiderült.

A magyar születésű török tengernagy

A legismertebb személy azonban mégsem ők, hanem Pijále pasa volt, aki 1554 és 1568 között töltötte be az Oszmán Birodalom főadmirálisának számító tisztséget. Származásával kapcsolatban a nemzetközi szakirodalom megosztott, egyes helyeken azt lehet olvasni, hogy horvát lehetett. Mások szerint viszont egy tolnai varga fiaként született, akit az 1526-os mohácsi csata után hurcoltak el a birodalomba. Pályafutásának sikereit felsorolni is nehéz.

Elsősorban a mediterrán világban aratott komoly hadisikereket, a franciákkal szövetségben igyekezett megtörni a spanyol (és a genovai) flottát. Korzikát és Elbát is elfoglalta, 1558-ban pedig az olasz csizma déli részén található Reggio Calabriát támadta meg. De ugyanekkor támadta meg Menorca szigetét is, a lakosait pedig eladta rabszolgának. 1560-ban aratta legnagyobb győzelmét, amikor a spanyolok vezette Szent Liga flottáját győzte le Dzserbánál. Ezt követően elvehette Geverhán szultánát (aki később, mint fentebb írtuk, egy másik magyarországi születésű renegát felesége lett).

Pijále pasa mellszobra az isztambuli Tengerészeti Múzeumban (Wikipédia)

Pijále legnagyobb kudarca Málta 1566-os sikertelen ostroma lett, bár ezt követően is aratott sikereket. 1568-ban másodvezírré lépett elő, az admirálisok közül elsőként érve el ezt a megtiszteltetést. 1570-71-ben meghódította a velenceiektől Ciprust. Az 1571-es lepantói vereségben nem volt része, abban viszont igen, hogy a szultán parancsára újjáépíttette az elpusztult flottát és segített Tunisz spanyoloktól való visszaszerzésében. A magyarországi származásával a kortársak tisztában lehettek, ám a királyi Magyarország követeivel szemben nem volt túlságosan segítőkész.

Egy renegát “dinasztia”

A török szolgálat különös családtörténeteket is tarthat, ezek közé tartozik Márkházy Pálnak és fiának az esete. Márkházy Pál eredetileg egy magyarországi nemesi famíliából származott, akit azonban megvádoltak azzal, hogy átjátszotta a törököknek Ajnácskő várát. Birtokait elkobozták, ő maga pedig Erdélybe menekült. Ott boldogult egy darabig, diplomáciai feladatokat teljesítve, feleségül vehette a havasalföldi fejedelem lányát.

Ott azonban több különös ügye akadt. Először is a feleségével olyan rosszul bánt, hogy Báthory István lengyel király megbízott helyettese, Báthory Kristóf válásra utasította. Másrészt lecsukták négy évig, bár végül nem tudtak rábizonyítani semmit. Báthory meg is hívta Lengyelországba, Márkházy Pál azonban ehelyett a Török Birodalomba menekült 1578-ban. Amikor Báthory Kristóf 1581-ben elhunyt, új vajdára volt szükség.

Báthory Kristóf erdélyi vajda (Wikipédia)

Amikor Szinán nagyvezír hazatért a perzsák elleni hadjáratról, Márkházy bejelentkezett nála, hogy szívesen lenne erdélyi vajda, cserébe a 15 ezer talléros évi erdélyi adót 100 ezerre emeli és ugyanennyi egyszeri ajándékot ad. Szinán elfogadta a javaslatot, az önjelölt fejedelem pedig fanarióta bankároktól kölcsönt vett fel a vállalkozására. Az Erdélybe érkező török követség azt követelte az országgyűléstől, hogy fogadja el Márkházy feltételeit, ám az visszautasította és megválasztották Báthory Zsigmondot.

Az engedetlenség láttán a díván úgy döntött, hogy lecseréli az új fejedelmet Márkházyra. Szinán azonban végül nem foganatosította az intézkedést, alighanem azért, mert úgy sejtette, hogy a lengyel király nem hagyná az unokaöccsét leváltani, fegyveres konfliktust pedig nem akart vele. Ezért kiegyeztek az erdélyi követséggel egy 16 ezer talléros adóban. Márkházy hoppon maradt, sőt amikor a következő évben Szinán megbukott, őt is bebörtönözték. Báthory István követelte a kiadatását, de erre nem került sor. Hogy megmeneküljön a lefejezéstől, áttért és felvette az Ibrahim nevet. Ezen a néven több kisebb területet is kormányzott a Hódoltságban, például Simontornyát is. Mielőtt kitört a 15 éves háború, megkapta Lippát, itt érte a halál 1595-ben. Utolsó feleségét és fiát kiostromolták az erdélyi csapatok a lippai várból.

Fia, Deák Mehmed talán még híresebb lett, mint apja. Deák Mehmed temesvári pasa lett, de már posztja elnyerése előtt is beavatkozott az erdélyi politikába. Támogatta Bocskai István fejedelemségét, és következetesen képviselte apja Báthory-ellenes hozzáállását. Ennek a csúcsát az jelentette, amikor régi szövetségesét, Bethlen Gábort emelte Erdély trónjára, Báthory Gáborral szemben.