A II. világháború sötétségében, a holokauszt borzalmai közepette egy fénycsóva ragyog fel Chiune Sugihara, a Litvániában állomásozó japán diplomata személyében. Bátor és együttérző tettei zsidók ezreinek életét mentették meg, esélyt adva nekik, hogy megmeneküljenek a közelgő népirtás elől.
A II. világháború kitörését megelőző viharos hónapokban Németország és a Szovjetunió megnemtámadási egyezményt írt alá, amely előkészítette az utat Lengyelország megszállása előtt. Ahogy a németek végigsöpörtek Lengyelországon, üldözést és terrort zúdítva a zsidó lakosságra, sokan a szomszédos országokban, köztük Litvániában kerestek menedéket.
Az egykor független Litvánia 1940-ben szovjet ellenőrzés alá került, ami tovább nehezítette a két elnyomó rendszer közé szorult zsidó menekültek helyzetét. Mivel a menekülés útjai gyorsan bezárultak, a kétségbeesett menekültek a kaunasi japán konzulhoz, Chiune Sugiharához fordultak segítségért — íjra a Yad Vashem.
A japán őrangyal
A helyzet szörnyű volt. A más országokba szóló vízumokat gyakorlatilag lehetetlen volt megszerezni, így a menekültek életveszélyes bizonytalanságban rekedtek. Sugihara azonban, akit az együttérzés és az empátia mozgatott, szembeszállt felettesei utasításaival, és elkezdett tranzitvízumokat kiadni a kétségbeesett menekülteknek. Annak ellenére, hogy tudta, milyen kockázatokkal jár a karrierje és a megélhetése, az emberséget választotta a bürokrácia helyett.
Fáradhatatlanul és minden nehézség ellenére Sugihara 2100-3500 tranzitvízumot tudott kiadni, lehetővé téve a kedvezményezettek számára, hogy átkeljenek a Szovjetunió területén, és elmeneküljenek a náci rezsim karmai közül. Tevékenysége hősies volt, és ezrek életét mentette meg a biztos haláltól.
A folyamat tele volt kihívásokkal. A korlátozott idő és források miatt Sugihara személyesen pecsételte le az útleveleket, még a vasútállomáson is megtette ezt, amikor Litvánia elhagyására készült. Néhány bélyegzőt a japán nyelvet nem ismerő személyek fejjel lefelé helyeztek el. Annak ellenére, hogy Tokióból figyelmeztetéseket kapott tettei ellen, Sugihara kitartott, mélységes kötelességtudattól és együttérzéstől vezérelve.
Felesége, Yukiko élénken emlékezett a konzulátusuk előtti jelenetekre – kétségbeesett menekültek, akik kimerülten és félelemmel telve könyörögtek a segítségért. Az erkölcsi dilemma súlyosan nehezedett a Sugihara családra, tudván, hogy a dacosság személyes és szakmai következményekkel járhat. Mégsem hunyhattak szemet az előttük álló szenvedés felett.
Miközben a háború szele elborította Litvániát, és a holokauszt a zsidó lakosságot sújtotta, Sugihara dacos cselekedete ezrek számára jelentett mentőövet. Az ő vízumai értékes lehetőséget nyújtottak a túlélésre a népirtás borzalmai közepette.
Hősies tettei ellenére Sugihara Japánba való visszatérése után szembe kellett néznie a következményekkel. A japán külügyi szolgálatból elbocsátották, és a családja eltartása érdekében alkalmi munkákból kellett megélnie. Öröksége mégis megmaradt, és tanúbizonyságot tett arról, hogy az egyéni bátorság és együttérzés milyen erővel bír a nyomasztó csapásokkal szemben.
Ezeket a cikkeket is érdemes elolvasni:
