1946. decemberében, egy évvel a II. világháború után az Egyesült Államok titkos küldetésbe kezdett, hogy igényt tartson az Antarktisz hatalmas, még nem igényelt területeire. A küldetés, amely a Highjump hadművelet része volt, bázisok létesítését és az amerikai dominancia megerősítését célozta a fagyos kontinens felett, amelyről úgy vélték, hogy kiaknázatlan erőforrásokat és stratégiai katonai potenciált rejt magában. A hadművelet a valaha volt egyik legnagyobb expedíció volt, 13 hajó, 33 repülőgép és több mint 5000 ember részvételével.
Az elsők között szállt fel a George 1 legénysége, az amerikai haditengerészet kilenc fiatalembert szállító vízirepülőgépe. Feladatuk az Antarktisz partjainak felderítése volt, de az alattomos időjárás és a nagy hideg már a kezdetektől fogva veszélyessé tette az utazást. A repülőgép a szélsőséges körülmények miatt nehezen tudott 300 méter fölé emelkedni, és három kimerítő óra után végül elérték a partot. A megkönnyebbülés azonban csak rövid ideig tartott, mivel az időjárás tovább romlott, és a látótávolság szinte nullára csökkent — számolt be róla a Primal Space.
Miközben a legénység a viharban navigált, a repülőgép magasságmérője, amelyet megzavart az alatta lévő vastag jég, tévesen azt jelezte, hogy még mindig biztonságos magasságban vannak. Nem tudták, hogy a föld alattuk gyorsan emelkedik. Amikor a pilóta, Frenchy, úgy döntött, hogy megszakítja a küldetést és visszafordul, a gép egy hegynek ütközött, ami katasztrofális robbanást okozott, mivel 5000 liter üzemanyag meggyulladt. A repülőgép hevesen zuhant a hóval borított tájra, szétszórva a törmelékeket, a legénységet pedig szétszórva.
Tragikus veszteségek az Antarktiszon
Tragikus módon a legénység két tagja, Hendersin és Lopez azonnal életét vesztette, a gép légcsavarjain átdobva. A maradék heten életben maradtak, de súlyosan megsérültek. Frenchy súlyos égési sérüléseket szenvedett és alig tudott mozogni, míg Fred Williamsnek eltört a háta és többszörös arcsérüléseket szenvedett, ami valószínűtlenné tette a túlélését. Sérüléseik ellenére a túlélők gyorsan felállítottak egy rögtönzött menedéket a gép szétszakadt részében, és egy ejtőernyővel védekeztek a könyörtelen szél és a hó ellen.
A legénység helyzete szörnyű volt. Williams, aki túlságosan megsérült ahhoz, hogy mozgatni lehessen, külön menedéket kapott, de órákon belül belehalt a fagyos körülményekbe. A maradék hat ember az életbe kapaszkodott, reményüket a mentés lehetőségébe vetve. Ellátóhajójuk, a USS Pine Island azonban 500 kilométerre volt, és a baleset helyszínének megtalálása ilyen távoli és ellenséges környezetben óriási kihívást jelentett volna.
Az időjárás sem segített
A Pine Island körüli időjárás három napig túl zord maradt ahhoz, hogy mentőakciót indíthassanak. Eközben a lezuhanás helyszínén a túlélők -20°C-os hóviharral szembesültek, és lassan halálra fagytak. Frenchy égési sérülései miatt alig tudott enni, és a fagyási sérülések is kezdtek jelentkezni, szelleme azonban töretlen maradt, gyakran viccekkel próbálta emelni a legénység morálját.
A negyedik napon az időjárás rövid időre kitisztult, és a túlélők eltemethették elesett bajtársaikat a hó alá, a sírokat pedig fémtárgyakkal jelölték meg, hogy segítsék a későbbi mentési munkálatokat. A pillanatnyi szünet ellenére az élelmiszerkészleteik egyre fogytak, és hamarosan már csak húskonzervek maradtak.
Egy héttel a baleset után az időjárás javult Pine Island körül, és egy mentőrepülőgépet küldtek. A repülőgép átkutatta azt a területet, ahol a George 1-et utoljára észlelték, de a sűrű köd meghiúsította, és mindössze 20 kilométerrel maradt le a baleset helyszínéről. Ez a kis híján bekövetkezett baleset összetörte a túlélők morálját, akiknek fogytán volt az idejük és a lehetőségeik.
Kétségbeesésükben a legénység egy nagy halom törmeléket hozott létre, amelyet meggyújthattak, hogy jelezzék az esetlegesen elhaladó repülőgépeknek, és egy üzenetet hagytak a roncs szárnyán. Aztán a 13. nap reggelén fordult a szerencséjük. Az időjárás kitisztult, és miközben a férfiak elfogyasztották sovány sárgabarackos reggelijüket, meghallották egy közeledő repülőgép dübörgését. A Pine Island-i mentőcsapat végre rájuk talált.
Még egy utolsó túra antarktiszi túra
A megpróbáltatásoknak azonban még nem volt vége. A mentőgép, amely nem tudott leszállni a baleset helyszínének közelében, arra utasította a túlélőket, hogy gyalogoljanak el egy 10 mérfölddel északabbra fekvő tóhoz. Ha tudtak gyalogolni, akkor egy kört kellett alkotniuk, ha nem, akkor egyenes vonalat. A férfiak gyorsan egy kört alkottak, és megkezdték a fárasztó túrát, a már alig élő Frenchy-t egy szánon húzva.
Az út a tóhoz kimerítő volt, 12 órát vett igénybe a mellkasig érő hóban. Útközben a mentőrepülőgép ellátmányt dobott le, hogy útbaigazítsa őket. Ahogy közeledtek a tóhoz, sűrű köd szállt rájuk, ami eltakarta a látásukat, és egy utolsó kihívást jelentett – egy 20 méteres szikla állta el az útjukat. Figyelemre méltó módon találtak egy keskeny ösvényt, amely lefelé vezetett a jégtáblához, ahol végül a mentőcsapat találkozott velük.
Vége a borzalmaknak
Két hét elképzelhetetlenül nehéz megpróbáltatás után mind a hat túlélő biztonságban egyesült társaival a mentőgép fedélzetén. Történetük a rendkívüli bátorságról és ellenállóképességről tanúskodik, amely az elsöprő esélyekkel szemben is megállta a helyét.
A balesetben elpusztult három férfi ma is több mint 100 méter vastag jég és hó alatt van eltemetve, amelyet az antarktiszi körülmények tökéletesen megőriztek. A roncsok között talált fényképezőgép, amely kétségtelenül hatalmas történetet elmesélő képeket tartalmazott, ott maradt, és még mindig arra vár, hogy felfedezzék.
Ma a George 1 és legénysége története a fékezhetetlen emberi szellem és a túlélési szándék kitartó tanúsága, még a Föld legzordabb környezetében is.
Ezeket a cikkeket is érdemes elolvasni:
A rómaiak vizelettel tisztálkodtak és fontos szerepe volt a higiéniában
Víz alá merült, ősi híd változtatta meg az európai ember történelmét
