Az eurázsiai füves puszták hatalmas, hűvös kiterjedésében egykoron egy kolosszális vadállat bolyongott, amely megragadta azok fantáziáját, akik végül felfedezték maradványait. A tudományosan Elasmotherium, köznyelvben pedig “szibériai egyszarvú” néven ismert őskori lény az orrszarvúfélék családjának figyelemre méltó tagja volt. A közelmúlt felfedezései feltárták, hogy ez a fenséges állat, amelyről azt hitték, hogy már jóval az ember megjelenése előtt kihalt, valójában még 39 000 évvel ezelőtt is együtt élt őseinkkel.
Az Elasmotherium korának igazi óriása volt. Körülbelül 4,5 méteres testhosszával és körülbelül 3,5 tonnás súlyával a mai elefánthoz volt hasonló méretű. Ami azonban megkülönböztette ezt a teremtményt, az a fejét díszítő hatalmas szarv volt, amely valószínűleg keratinból készült – ugyanabból az anyagból, mint a mai orrszarvúk szarva. Ez a szarv, amely akár 2 méter hosszú is lehetett, elveszett az idők során, mivel a keratin nem fosszilizálódik olyan jól, mint a csont. Ennek ellenére az Elasmotherium képzeletbeli jelenléte miatt kapta a “szibériai egyszarvú” becenevet, amely az egyszarvú állat mitológiai vonzerejét idézi — írja az IFLS.
Egy kulcsfontosságú fosszilis felfedezés – egy teljes koponya, amelyet ma a londoni Természettudományi Múzeumban őriznek – döntő bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy az Elasmotherium sokkal tovább élt, mint korábban gondolták. Az eredetileg 200 000 és 100 000 évvel ezelőtt kihaltnak hitt fosszília kora, amelyet kevesebb mint 40 000 évnek határoztak meg, meglepő átfedést mutatott a korai emberi populációkkal.
Közelebbről megnézzük a történelmét
A felfedezést követően oroszországi és holland kutatók közös munkája során további fosszíliákat tártak fel ugyanebből az időszakból, ami tovább erősítette az Elasmotherium kihalásának módosított idővonalát. Ezek a leletek nemcsak a kihalás időpontját tolták közelebb a jelenhez, hanem azt is feltárták, hogy ez a faj az Elasmotheriinae alcsalád egyik utolsó túlélő tagja volt, egy olyan csoporté, amely az eocén korszakban vált el a többi orrszarvútól.
A szibériai egyszarvú kihalásának időpontja szorosan illeszkedik a késő pleisztocén időszak jelentős éghajlati és ökológiai változásaihoz, amely időszakot a neandervölgyiek kihalása is jellemezte. Úgy tűnik, hogy az Elasmotherium hanyatlásában szerepet játszott a rendkívül speciális élőhely és táplálkozási igénye, ami korlátozta földrajzi elterjedési területét. A tanulmány szerzői megjegyezték, hogy ezen állatok nagy testmérete, alacsony populációs sűrűsége és lassú szaporodási rátája valószínűleg különösen sebezhetővé tette őket a környezeti ingadozásokkal szemben.
Az ember szerepe
Bár valószínűsíthető, hogy az emberi vadászat hozzájárulhatott az Elasmotherium kihalásához, jelenleg nincs közvetlen bizonyíték e hipotézis alátámasztására. Az Elasmotherium-maradványok hiánya az ismert régészeti lelőhelyeken és a feltételezett paleolitikus ábrázolások nem túl meggyőző jellege arra utal, hogy az ember valószínűleg nem került jelentős kapcsolatba ezekkel az élőlényekkel.
Elmélkedés a kihalásról és a túlélésről
A szibériai egyszarvú története megrendítően emlékeztet a földi élet törékenységére és a környezeti változások hatására még a legfélelmetesebb fajokra is. Az Elasmotherium kihalása valószínűleg egy összetett folyamat volt, amelyet nem kizárólag emberi hatás, hanem ökológiai tényezők – többek között az élőhelyek specializálódása és az éghajlati változások – kombinációja okozott.
Miközben egy ilyen figyelemre méltó élőlény eltűnésén gondolkodunk, eszünkbe jut a pleisztocén végi kihalások tágabb összefüggése is, amikor számos nagytestű emlős, köztük a gyapjas mamut is hasonló sorsra jutott. Ezeknek az ősi kihalásoknak a tanulmányozása értékes betekintést nyújt a fajok ellenálló képességébe és sebezhetőségébe a változó környezetben – ez a téma továbbra is rendkívül aktuális, amikor napjaink kihívásaival küzdünk.
Ezeket a cikkeket is érdemes elolvasni:
Íme az 5 leghalálosabb munka
Hím nélkül szaporodott a csillagos cápa nőstény
