Hogyan ne foglalkozzunk tőrdöfés-elmélettel, avagy miért kihagyott lehetőség a legújabb Nyugaton a helyzet változatlan feldolgozás?

Ha nem akarjuk becsapni magunkat, érdemes belátni, hogy egy háborús film nézőközönsége nem feltétlenül moralizálás vagy esztétikai élmények miatt választja szabadidejében az ilyen filmeket.

Szemforgatás volna számon kérni tehát bármelyik ilyen alkotáson, hogy sokan az izgalmas jelenetek miatt ülnek le eléjük. A Nyugaton a helyzet változatlan legújabb, pár hete megjelent feldolgozását sem érdemes pusztán moralizálva kritikám(?) tárgyává tenni. Ami miatt tollat ragadtam, azok az elszalasztott lehetőségek, amelyeken a sok helyütt silány forgatókönyv sem sokat segített. Vegyük tehát sorra azokat a pontokat, amiért úgy vélem, hogy kár volt a filmet így leforgatni.

A film a Netflixen debütált 2022 őszén

Erich Maria Remarque 1928-ban megjelent könyve három filmfeldolgozást élt meg, az elsőt 1930-ban, a másodikat 1979-ben, a harmadikat pedig idén szeptember végén mutatták be. Mi az, ami kétségtelenül megváltozott az első két kiadás óta?

1. Nincsenek már életben az egykori résztvevők.

1930-ban alig telt el egy évtized a háború lezárása óta, azok, akik harcoltak, ekkor jó eséllyel még csak középkorúak voltak. 1979-ben még sokan éltek azok közül, akik részt vettek az első világháborúban, hovatovább, a második világháború is még közelmúltnak volt tekinthető, eleven emlékként élt sokakban. 2022-ben már ritkaságszámba megy, ha valaki beszélhet egy második világháborút megélt tanúval.

2. Azóta megjelent a számítógépes utómunka.

Az első film újdonsága az volt, hogy immáron nem zongoraszó kísérte, hanem hangosfilmként készült el. Az 1979-es film már színes volt, s a filmkészítés annak a korszakában készült, amikor a nagy kiterjedésű, drága díszletek készítése még bevett gyakorlat volt!

Német lángszórós katonák gyakorlat közben, Bundesarchiv Bild 104-0669

Ha csak ezt a két körülményt emeljük ki, teljes mértékben indokolt volt, hogy 2022-ben új megfilmesítéssel rukkoljanak elő. Szükség volt arra, hogy a könyv üzeneteit, az első világháború borzalmait, tanulságait az a generáció is megismerhesse, akinek arról sok fogalma, s szerencsére tapasztalata nem sok volt. Az a tény, hogy a 2022-es film forgatókönyve csak lazán követi a könyv (és így az elődfilmek) fonalát, egyáltalán nem kihagyott ziccer, s a film előnyére is válhat(ott volna). Sőt! A kritikámat nem is feltétlenül hegyezném ki arra, hogy ez hiba lett volna. Nagy előnye a feldolgozásnak, hogy nem kíván az előzmények árnyékában maradni, újat kívánt adni a nézőknek.

Az újdonságok egy része esztétikai: az első világháborús lövészárokharcok, a nyugati front atmoszférájának átadása. Aki olvasta Ernst Jünger: Acélzivatarban című munkáját, annak lehet némi fogalma arról, hogy micsoda pokol volt az, amit a nyugati front jelentett. A film, ha épített  Remarque munkáján túl erre a kötetre is, jól tette. Anélkül, hogy katonai, hadtörténeti részletekbe belemennénk, a filmnek a harci jelenetei jól sikerültek, a számítógépes utómunka és a forgatókönyvtől való eltérés hatásosra sikerült.

Németország 1930-ban az egyre jobban válságba süllyedő Weimari köztársaság idején nem éppen a múlttal való szembenézés terepe volt, nem meglepő, hogy a film sem ott, hanem Amerikában készült. A második világháború utáni, szétszakított Németország egyik fele sem az az ország volt, ahol kellőképpen szembe lehetett volna nézni az 1917–1918-as évekkel. Németország a két világháború között az első világháborúhoz vezető okokat, úgymint a hadsereg és a hátország kifáradását, a kapitulációt, valamint az antant által a németekre erőltetett fegyverszüneti és békefeltételeket nem dolgozta fel, nem volt hajlandó elfogadni.

Annak a kimondása, hogy a háború 1916–1917 után azért folytatódott még két évig, mert a franciák mereven elzárkóztak minden olyan javaslattól, hogy kompromisszumos békét lehessen kötni, fontos mondanivaló. Az, hogy nem csak Németországot terheli a felelősség azért, hogy a teljesen értelmetlen öldöklés 1918 késő őszéig tartott, fontos tartalmi mondanivalója lehetne a filmnek. Ha – ezt kimondták volna. De nem tették, csak gyengén utaltak rá. Túl finoman, óvatosan bántak ezzel a ténnyel, Németországban sajnos még mindig sok helyütt tabu annak a felvetése, hogy igenis hibás az antant vezetés azért, mert így alakultak a dolgok. Tehát hiába lett ellenszenves a francia tábornoki kar, a francia politikusok nem jelentek meg a filmben. Pedig magyarként pontosan tudjuk, hogy mit jelentett Közép-Európa francia érdekek mentén való átalakítása.

Megtisztított német lövészárok Grevillers közelében, Franciaországban 1918. augusztus 24-én. Új-Zélandi Nemzeti Könyvtár, 1/2-013508-G

Ehelyett a valós Matthias Erzberger megjelenítését választották, akit az ismert német színész, Daniel Brühl alakít, illetve megjelenik ellenpárnak a kitalált Friedrichs tábornok is, aki az új rendszert s különösen a szociáldemokraták defetizmusát szapulja – hiába volt Erzberger a centrista, keresztény-konzervatív Zentrum párt prominens alakja.

A film célja minden bizonnyal a Dolchstoß-legendájának szertefoszlatása, annak ábrázolása, hogy a háború teljesen értelmetlen volt 1917-et követően, s nem egy tőrdöfés végzett a birodalommal, hanem a német vezetés a további veszteségek elkerülése miatt volt kénytelen engedni a francia zsarolásnak. Ehhez rosszabb módszert nem is választhattak volna Paul Bäumer halálának ábrázolásánál. A film üzenetének elrontásába az verte be az utolsó szeget, hogy nem reflektál annak címére. A könyvben ugyanis 1918 októberében halt meg Paul, tehát a békeszerződés előtt hetekkel, amikor még lehetett volna értelmezni azt, hogy a „helyzet változatlan”. Ellenben az a módszer, hogy mintegy visszaszámlálva a tűzszünet hatálybalépése előtt még egy teljesen értelmetlen és nevetséges rohamot indítanak a német csapatok, a „ZS” kategóriás akciófilmek szintjére rángatja le a teljes produktumot. Ezzel nem a nem létező utolsó roham lett értelmetlen, hanem a film (és az alapjául szolgáló könyv) üzenete.

[hm_embed link=”https://hellomagyar.hu/2022/11/09/ma-33-eve-hogy-leomlott-a-berlini-fal/” ][/hm_embed]