A filmekben és könyvekben a kalózok izgalmas és romantikus figuraként jelennek meg, mintha csupán kalandvágyból fosztogatnának a tengeren. Valóban, a kalózok bűnözők voltak, ám gyakran hősként, vagy éppen antihősként ábrázolják őket. Az irodalomban és a mozikban a kalózokkal való találkozás inkább egy kalandokkal teli utazás kezdete, mintsem a biztos halálhoz vezető út. Sajnos, a valóságban a kalózok nemcsak raboltak, hanem gyakran brutálisan gyilkoltak is.
A kalózkodás minden olyan erőszakos vagy rabló tevékenységet jelent, amely a tengeren zajlik, vagy akár part menti települések elleni támadások formájában történik. Az első dokumentált kalóztevékenységek egészen a Kr. e. 14. századig nyúlnak vissza, különösen az Égei- és Földközi-tenger térségében. Amikor azonban a kalózokról beszélünk, általában nem az ókori tengeri rablókra gondolunk, hanem a 17. század közepétől 1730-ig tartó időszak kalózaira, amikor a tengeri bűnözés és a fosztogatás virágzott — számolt be róla a Weird History.
Ez az időszak azért volt különösen termékeny a kalózkodás számára, mert a kereskedelem Európa és az Atlanti-óceánon túli gyarmatok között hatalmasra nőtt, és a hajókon szállított áruk értéke jelentősen megnövekedett. Ráadásul a nagy európai flották mérete csökkent, így kevesebb volt az a jogi hatóság, amely képes lett volna megfékezni a kalózokat a nyílt tengeren.
Kormányok és kalózok: a bűnözés támogatása
Érdekes módon néhány kormány kifejezetten hasznosnak találta a kalózkodást. A pénzügyi nehézségekkel küzdő gyarmati kormányok olykor maguk is támogatták a kalóztámadásokat, hogy kiegyenlítsék költségvetésüket. Emellett a nagy nemzetek is elnézték vagy bátorították a kalózkodást, ha az ellenségeik ellen irányult. Így alakult ki a kalózkodás „aranykora”, amely három fő szakaszra osztható.
Az első időszak a buccaneer korszak volt (1650–1680), amikor az angol és francia kalózok főként a Karib-tenger térségében támadtak spanyol gyarmatokra. A következő korszak a kalózkör (1690-es évek), amikor a kalózok elhagyták a Karib-térséget, és az Indiai-óceán felé indultak nagyobb zsákmány reményében. Végül a spanyol örökösödési háború utáni időszakban (18. század eleje) sok leszerelt tengerész munkanélküli lett, és közülük sokan kalóznak álltak.
Kegyetlen kivégzési módszerek: a kalózok véres igazságszolgáltatása
Bár a filmekben a kalózok általában izgalmas és vértelen hősökként jelennek meg, a valóságban a kalózok hihetetlenül brutálisak voltak. Az egyik legismertebb és legkegyetlenebb büntetés a kötélvonszolás (keel hauling) volt. Ebben az elítéltet a hajótest alá kötötték, és végighúzták a hajó alján, ahol a barnák által borított felület komoly sérüléseket okozott. Gyakran az áldozatok megfulladtak, levágták a végtagjaikat, vagy lefejezték őket.
A legkegyetlenebb büntetés azonban a deszkán járás volt. Ebben az esetben a foglyot megkötözték, szemét bekötötték, majd rákényszerítették, hogy végigsétáljon egy deszkán, amely a hajó oldaláról nyúlt ki a tenger felé. Ez a kivégzési módszer szinte mindig halállal végződött, mivel az áldozatokat a viharos vizekbe taszították, ahonnan nem volt menekvés.
Valóság vagy fikció? A „deszkán járás” mítosza
Bár a „deszkán járás” kifejezés először Francis Grose 1788-as Dictionary of the Vulgar Tongue című könyvében jelenik meg, valójában csak néhány dokumentált eset van, amikor valakit tényleg erre kényszerítettek. A legtöbb forrás inkább irodalmi eredetű, mintsem valós történelmi tény. Robert Louis Stevenson 1884-es Kincses sziget című regénye nagyban hozzájárult a modern kalózok képéhez, beleértve a „deszkán járás” mítoszát is.
Hírhedt kalózok és vérengzéseik
A kalózok kegyetlen vezetői között különösen kiemelkedett François l’Olonnais, aki a 17. század közepén kegyetlenkedett a Karib-térségben. Egy alkalommal l’Olonnais állítólag egy spanyol katona szívét kitépte és megette, hogy megfélemlítse a többi foglyot. Egy másik kegyetlen kalóz, Edward Low, arról volt híres, hogy az áldozatai keze közé kötelet helyezett, amit aztán felgyújtott, ezzel égési sérüléseket okozva a csontig.
A kalózkodás hanyatlása és öröksége
A 18. század elejére a kalózkodás lassan lecsengett, mivel az európai nemzetek komolyan felléptek a tengeri bűnözés ellen, és megerősítették flottáikat. Habár a kalózkodás aranykora viszonylag rövid ideig tartott, maradandó hatást gyakorolt a popkultúrára, ahol a kalózok továbbra is romantikus és kalandos figurákként élnek.
Bár Hollywood sokszor megszépítette a kalózok kegyetlen történetét, a valóságban a tengeri rablás sokkal inkább hasonlított egy véres harcra az életért.
Ezeket a cikkeket is érdemes elolvasni:
Mi mást csináltak még a Húsvét-szigetek lakói?
A kém, aki kétszer halt meg, de egyszer sem igazán
