Echolokáció: Az állatvilág egyik legelképesztőbb találmánya
Az echolokációra, vagyis a visszaverődő hanghullámok alapján való tájékozódásra számos állatfaj képes. A denevérek, bálnák, delfinek, néhány éjszakai madárfaj, továbbá bizonyos cickányok és Madagaszkár egyik legfurcsább állata, a tanrek mind használói ennek a különleges képessségnek.
Azonban nemcsak az állatoknak adatott ez meg, ugyanis hihetetlen módon néhány vak ember is kifejlesztette az echolokáció képességét. A delfinek és a fogascetek így érzékelik környezetüket a zavaros vizekben vagy a sötét óceáni mélységekben, hogy mélytengeri zsákmányokat, például tintahalakat üldözhessenek. A denevérek számára az echolokáció lehetővé teszi, hogy éjszaka és sötét barlangokban repüljenek, elsősorban azért, hogy olyan rovarokat találjanak, amelyeket a madarak nem észlelnének, írja a BBC Discover Wildlife.
Hogyan működik az echolokáció?
Illusztráció: Pixabay
A delfinek és cetek magas frekvenciájú kattogó hangokat bocsátanak ki, amelyeket a víz alatti tárgyakról visszaverődő hangok alapján értelmeznek. Ezek a hangok az állatok légzőnyílásának közelében lévő orrjáratokból származnak, majd a homlokukban található zsírszövet, az úgynevezett dinnye egy koncentrált sugárba fókuszálja azokat. A visszaverődő hangokat az alsó állkapcson keresztül érzékelik, amelyeket a fülükkel dolgoznak fel.
Ezzel a technikával a delfinek nemcsak a tárgyak távolságát, irányát, sebességét, sűrűségét és méretét tudják meghatározni, hanem még különbséget is tudnak tenni halfajok között. Egy delfin egy golf labda méretű tárgyat is képes érzékelni akár 100 méter távolságból, ami jóval meghaladja a látótávolságát.
A denevérek hangszalagjaikkal hozzák létre az echolokációs hangokat, amelyeket a szájukon bocsátanak ki. Ezek általában túl magas frekvenciájúak ahhoz, hogy halljuk őket, bár egyes denevérek akár 140 decibeles, sugárhajtóműhöz hasonló hangerővel is “kiabálhatnak”. Ezek az állatok képesek 5 méterről érzékelni egy rovart, meghatározva annak méretét és keménységét, sőt még az emberi hajszál vékonyságú akadályokat is elkerülik. Zsákmányuk megközelítésekor gyorsítják a hangjelek kibocsátását, hogy pontosabban célozhassanak.
Echolokáció a madarak és emlősök körében
A zsírfecske és néhány sarlósfecske sötét barlangokban él, ahol éles, jól hallható kattogásokkal tájékozódnak. Egyes cickányfajok ultrahangokat használnak környezetük felfedezésére, míg a tanrekek valószínűleg a nyelvük csettintésével keresnek táplálékot. Bár a sünökről még nem bizonyították be, hogy képesek erre, ultrahangokat bocsátanak ki, rendkívül jó hallásuk van, és hasonló élőhelyeken élnek, mint a cickányok és tanrekek.
Az emberek körében is vannak olyanok, főként látássérültek, akik a környező tárgyakról visszaverődő visszhangok alapján tájékozódnak. Egyesek rövid, magas frekvenciájú kattintásokat adnak ki, amelyek hasonlítanak a természetben megfigyelt echolokációs hangokra. Az echolokáció evolúciós szempontból rendkívüli képesség, amely lehetővé teszi az állatok, és egyes emberek számára, hogy a legzordabb környezetekben is boldoguljanak.
Érdemes elolvasni:
