A tizedelés a legigazságtalanabb büntetés volt, éppen ezért alkalmazta a Római Birodalom a hadseregben
A Római Birodalom hírhedt hadigépezetének fenntartásához elengedhetetlen volt a fegyelem. Ezt pedig néha a legkegyetlenebb eszközökkel kellett fenntartani.
A legsúlyosabb kihágások, például a dezertálás és lázadás megbüntetése egy különösen kegyetlen módszerrel történt, amit tizedelésnek neveztek. A latin eredetű kifejezés jelentése „minden tizedik kiiktatása”, és a büntetés lényege az volt, hogy a katonák közül minden tizediket kivégeztették, ráadásul saját társaik keze által. A brutális módszer szinte azonnal visszaállította a rendet és elrettentette a többi katonát, írja a History Extra.
A tizedelés hatékonyságát sokáig nem kérdőjelezték meg
Adrian Goldsworthy történész beszélt arról a tévhitről, hogy a tizedelés valamilyen apokaliptikus eseményt jelent, amelyben szinte mindenki meghal. „Valójában a tizedelés azt jelentette, hogy minden tizediket kivégezték, nem pedig azt, hogy a katonák 90%-át megölték.” A büntetés végrehajtásához a katonákat összegyűjtötték, és a hadbíró a vezetőjük előtt ismertette a vádlottak bűneit. Ezt követően a katonák nevét egy edénybe, például egy sisakba tették, majd kihúzták a nevüket, rendszerint minden tizedik emberét. A kiválasztottakat halálra ítélték, ami pedig a rettegést kiváltotta a katonákból, az a véletlenszerűség, mivel még az ártatlanok is áldozatául eshettek – és estek is – a folyamatnak.
Goldsworthy elmondta, hogy a büntetések a római világban mindig nyilvánosak, szimbolikusak és elrettentőek voltak. Ezért is dobták az embereket az oroszlánok elé az arénákban, hogy lassan és látványosan haljanak meg. A római hadsereg fegyelmi rendszere ennek az elvnek a mentén működött. A tizedelést olyan súlyos vétségek esetén alkalmazták, mint a gyávaság, az engedetlenség, a szökés és a lázadás. A puszta fenyegetés is elegendő volt ahhoz, hogy a katonákat fegyelemre kényszerítse, mivel mindenki tudta, hogy akár a legkisebb kihágás is halálos következményekkel járhat — nemcsak számára, hanem bajtársai számára is.
Az egyik első ismert ilyen büntetésvégrehajtás Kr. e. 471-ből származik. Titus Livius római történetíró feljegyzései szerint Appius Claudius Sabinus Inregillensis konzul serege megfutamodott a csatatéren. A dühös vezér az első dezertőröket megkorbácsoltatta és lefejeztette, majd minden tizedik katonát kivégeztette, hogy példát statuáljon. Az egyik legismertebb eset a Spartacus vezette rabszolgalázadás (Kr. e. 73–71) idején történt. Miután Marcus Licinius Crassus római hadvezér, az első triumvirátus tagja kudarcot vallott a felkelés leverésében, légióit megtizedelte. Évtizedekkel később pedig Marcus Antonius is alkalmazta a módszert légióiban.
Nem a Római Birodalom alkalmazta utoljára, és nem is olyan régen
Bár a tizedelés hatékonyan fenntartotta a fegyelmet, ritkán használták, mivel a katonák moráljára rendkívül negatív hatással volt, amikor társaik meggyilkolására kényszerítették őket. Utoljára Diocletianus császár idején (Kr. u. 284–305) hajtották végre, legalábbis a Római Birodalomban. Miután azonban a kereszténység felé fordultak, a humánusabb büntetésekre váltottak.
A véletlenszerű kivégzések elve azonban sokáig fennmaradt Európában. A harmincéves háborúban (1618–1648) a Német-római Birodalom hadserege is alkalmazta. Még a 20. században is előfordult, hogy az olasz és francia hadsereg tizedelés büntetett katonákat az első világháború alatt. Az olasz Luigi Cadorna tábornok több mint 750 katonát végeztetett ki gyávaság miatt. Hasonlóan megdöbbentő eset történt a finn polgárháborúban (1918), amikor a nacionalista fehér gárda mintegy 90 baloldali vörösgárdista foglyot ölt meg a huruslahti-i „lottó” során.
Érdemes elolvasni:
