A világ legszárazabb sivatagában valójában nyüzsög az élet
A kutatók mikrobiális életet fedeztek fel 4 méter mélyen a Föld legkietlenebb sivataga alatt. Ez pedig a földönkívüli élet keresésére is kihatással lehet.
Bár nem látjuk, élettel teli az Atacama is
A PNAS Nexus című folyóiratban megjelent kutatás szerint a chilei Atacama-sivatag a világ legszárazabb, forró területe. Magasabb rendű életformát szinte egyáltalán nem találni. A sókban és szulfátokban gazdag, szélfőségesen száraz talajban azonban baktériumok élnek.
Az Atacama-sivatag látképe. grebmot/Pixabay
A talaj első 80 centiméteréről úgy tartják, hogy védhet az UV-fénytől, illetve sejtéseik szerint ebben a rétegben talán víz is található.
De mit rejtenek az alsőbb rétegek? A Phys.org beszámolója szerint Dirk Wagner és munkatársai arra törekedtek, hogy a sivatag élővilágának megértését kiterjesszék a mély felszín alatti világra is.
A szerzők több mint négy méter mélyre ástak a Yungay-völgy egyik medencéjében, hogy talajmintákat gyűjtsenek.
A kutatók erre az alkalomra pedig újszerű módszert dolgoztak ki annak biztosítására, hogy a mintavételezett DNS mindenképp élő szervezetektől származzon.
Sivataghoz képest is kevés csapadékot lát az Atacama. Monica Volpin/Pixabay
A laza DNS-t először kimosták, majd az ép sejtekben lévőt kivonták, hogy szekvenálhassák azokat. A medence üledékének felső 80 cm-es rétegében a mikrobiális közösségeket a Firmicutes baktérium dominálta.
Kétméteres mélységben azonban már más mikrobiális közösséget fedeztek fel. Ezen a szinten az Actinobacteria volt a leggyakrabban előforduló faj.
Nem csak a földi sivatagokban lehet esély mikrobiális életre?
A szerzők szerint ez a közösség először 19 ezer évvel ezelőtt sajátíthatta ki a talajt, mielőtt a medence lerakódásai betemették volna őket.
Emellett azt gyanítják, hogy a közösség meghatározatlan ideig folytatódhatott lefelé, és egy eddig ismeretlen, mélybioszférát képviselhet a hipersivatagos talajok alatt. A mélyben élő baktériumközösség valószínűleg a gipszre támaszkodik a vízellátás szempontjából.
A szerzők megjegyzik, hogy a Marson szintén találhatók ilyen gipszlelőhelyek, amelyek elméletileg vízforrásként szolgálhatnak a mikrobiális élet számára.
Érdemes elolvasni:
