4 elképesztő régi mesterség, amelyek kivesztek a hétköznapokból

Volt idő, amikor minden faluban ott volt a kovács, a csizmadia, a szűcs vagy a tímár. Ezek a mesterségek tartották mozgásban a vidéket, ma viszont sokan már azt sem tudják, mit jelent az, hogy vincellér vagy köteles. Pedig ezek a foglalkozások nemcsak kemény fizikai munkát, hanem különleges tudást is igényeltek, és gyakran művészi szintre emelték őket. Most négy olyan régi mesterséget mutatunk be, amelyek valaha a magyar mindennapok ismert szakmái voltak. 

A kékfestő, aki a vásznat varázslattá változtatta

A kékfestés több volt, mint egyszerű textilszínezés: igazi kézműves művészet, amely évszázadon át meghatározta a magyar népviselet jellegzetes darabjait. A kékfestők egy különleges, viaszszerű védőanyaggal (ún. “pappal”) nyomták rá a mintát a fehér vászonra, majd indigókék festőlébe áztatták. Ahol a minta fedte az anyagot, ott megmaradt a fehér szín, a többi részt pedig mély, sötétkék árnyalat vonta be. Így jött létre a jellegzetes kék alapon fehér mintás anyag, amit ma is sokan felismernek a népviseletekről vagy vásári portékákról.

Skorutyák János kékfestő mester a műhelyében
Fotó: Fortepan / Gábor Viktor

A magyar kékfestés különösen híres volt, a pápai vagy a tiszakécskei műhelyek messze földön ismertek voltak. A mesterséghez komoly technikai tudás kellett, a minták pedig sokszor családi titkokon alapultak. Ma már alig néhány műhely működik az országban, de az érdeklődőknek még mindig van lehetőségük betekintést nyerni a kékfestésbe: Az utókornak a Pápai Kékfestő Múzeum őrzi a szakma emlékét és hagyományát.

A vincellér, aki a szőlős lelke volt

A vincellér nem egyszerű földműves volt, hanem a szőlőskert szakértője. A metszéstől kezdve a permetezésen át a szüretig minden folyamatért felelős volt, sőt gyakran még a bor készítésében is részt vett. Míg a földbirtokos lehet, hogy csak évente néhány napot töltött a szőlőben, a vincellér ott élt és dolgozott, gyakran a présházban lakva, szoros kapcsolatban a természettel és a szőlőtőkékkel.

Régi magyar szőlőművelés és borkultúra 1933
Fotó :Fortepan / Szöllősi Lászlóné

A jó vincellér értette a bor lelkét, ismerte az időjárás szeszélyeit, és gyakran generációkon át öröklődött a tudása. A Dunántúlon, például a Balaton-felvidéken vagy a soproni borvidéken volt különösen megbecsült ez a szakma. Ma már inkább borászként vagy szőlész-borászként emlegetjük utódaikat, de a vincellér szó emlékeztet arra, hogy a borászat egy hosszú évszázadokba nyúló, ősi mesterség.

A köteles, akinek udvara hosszabb volt, mint egy utca

A kötélverés mestersége ma kevéssé ismert, pedig évszázadokon át nélkülözhetetlen volt: a hajózáshoz, az állattartáshoz, az építkezésekhez, a mezőgazdasághoz is kötelek kellettek. A köteles kézzel, hosszú sodróudvarokon dolgozott, amik akár 30 méteresek is lehettek. A természetes rostokat, például kendert vagy lent, addig sodorta és csavarta, míg erős, egyenletes kötelet nem kapott belőlük.

Hagyományos kötélverő mesterség; Gaál Ferenc kötélgyártó mester a piacon 1968.
Kép forrása: Fortepan / Péterffy István

A jó kötél nem csomósodott, nem foszlott, és bírta az időjárást. A mesterség gyakran családi hagyomány volt, a műhelyeket pedig egyedi technikáik és saját szerszámaik jellemezték. Az iparosodás és a műanyag alapanyagok elterjedése szinte teljesen eltüntette a kötelest a mindennapokból, de népi bemutatókon, múzeumokban még ma is látni működés közben egy-egy mestert.

A tímár, a bőr feldolgozásának mestere

A tímármesterséghez kellett az erős gyomor – és nem kevés kitartás is. A tímár az állati bőrt alakította át használható bőrré. Ehhez először mészben vagy vizeletben kellett áztatni a bőrt, hogy leváljon róla a szőr és a zsiradék. Ezután következett a cserzés – fakéregből készült főzetekkel, napokig, sőt hetekig tartó folyamatban. A cél az volt, hogy a bőr ne rothadjon, ne keményedjen meg, hanem hajlékony, tartós és kellemes tapintású legyen.

A tímárműhelyek szaga legendásan erős volt, ezért gyakran a város szélére szorították őket. Munkájuk viszont annál fontosabb volt: nélkülük nem lett volna cipő, táska, öv vagy akár harci felszerelés. A jó tímár bőre puha, egyenletes és strapabíró volt és meglehetősen drága is. Bár ma már inkább a bőrműves kifejezést halljuk, ez a mesterség is a tímárok keze nyomán fejlődött ki.

Emlékezzünk rájuk, mert nélkülük nem lenne múltunk

Ezek a mesterségek ma már ritkák, de mégsem tűntek el nyomtalanul. Ott élnek a nyelvünkben, a családi nevekben, az utcanevekben és néha még a vásárok forgatagában is feltűnik egy-egy mester, aki továbbviszi ezt a tudást. A múlt megismerése nemcsak nosztalgia, hanem tisztelet is azok iránt, akik két kezükkel formálták a kultúránkat, amiben ma élünk.

Ez is érdekelhet:

• Régi magyar szavak, amiket ma már alig értünk pedig zseniálisan hangzanak
• Retrójáratokkal nosztalgiázhatunk Budapesten a nyár folyamán