A holnap háborúja, ami tegnap még jobb volt

Chris McKay filmje tipikus egyszernézős látványfilm, ami talán szeretett volna kicsit jobb lenni, de nem sikerült. Remek példa viszont arra, hogy lássuk, mennyire nem illik egy ilyen film a streaming szolgáltatók kínálatába. Spoilermentes kritikánk következik.

A popkornmozik előnye, hogy el tudunk nekik nézni dolgokat. Amikor ölünkben a papírvödörrel leülünk a hatalmas teremben, nem feltétlenül várjuk el időtálló morális dilemmák és emberi sorsok léleknyitó drámai fejtegetését. Még attól is el tudunk tekinteni, hogy mágikus praktikák útján előállított szövevényes forgatókönyves fordulatokat kapjunk – bár ebben a tekintetben mostanában jócskán nőtt az igényességünk. Leginkább jól akarunk szórakozni, „ki akarunk kapcsolni”, pihenni vágyunk.

Ahhoz, hogy a tömegművészetnek ez a szelep-funkciója működjön, a klisék – a közhiedelemmel szemben – nem károsak, hanem épphogy szükségesek.

Az ismert történeti sablonok és a sztereotíp karaktertípusok ugyanis az évszázadokon keresztül fejlődő mese-kultúra részei,

és ezek az elemek kvázi-rituális utakon szabadítanak meg minket gondjainktól.

És ehhez van szükségünk a „látványra” is, a szó cirkuszi értelmében: át akarjuk élni a helyzetek szélsőséges veszélyességét, közel akarjuk érezni magunkat a hérosz- és heroinatípusokhoz. Azonosulásunk gyümölcse a közösen érzett fenyegetettség, majd öröm és beteljesülés.

A katarzis pillanatában egyesülünk velük – ott vagyunk velük a végső helyzetben, velük együtt mentjük meg a világot.

Ahhoz pedig, hogy a sablonok megfelelő módon illeszkedjenek és a katarzis idején benne tudjuk maradni a fikcióban, szigetelésként kell a szelep-működés egyik legfontosabb hozzávalójára: a humor.

Humor nélkül a popkornmozi szétesik, mint egy kártyavár, és valahol itt kezdődnek a gondok A holnap háborújával.

Menjünk oda, mindegy hova!

2051-ben az emberiség egy invazív földönkívüli faj ellen vív kétségbeesett háborút. Mivel óriási a túlerő, a jövő katonái jelenünkbe utaznak vissza emberi utánpótlásért. Így kerül a jövőben vívott háborúba Dan Forester (Chris Pratt), aki alkalmas rá, hogy megmentse az emberiséget. És a sors furcsa fordulatának hála saját személyes drámája az, ami alkalmassá teszi.

A lelki utazás és világmentő akció összefonása klasszikus párosítás, de A holnap háborúja látványosan belebukik ebbe a kétosztatúságba. Sem olyan kompromisszummentes utazássá (a pszichébe) nem tud válni, mint például az Ad Astra, sem olyan könnyed, humorral dinamizált hősmesévé, mint mondjuk A függetlenség napja volt 25 évvel ezelőtt.

A személyes dráma és a történet összefonódása ugyanis, hiába szántak erre a kelleténél sokkal több filmidőt, esetleges és ügyetlen.

Több olyan banálisan szentimentális jelenet is van, amikor a film egyszerűen kidob magából. Azt kérdezzük magunktól: erre most mi a frászért van szükség? És ezeket a pillanatokat sajnos nem mentik meg a látványos harcjelenetek,

mert azokból alig látunk valamit; mikor A holnap háborúját streamszolgáltatónak adták, halat állítottak egy pékség kirakatába.

Ami a moziban az ülésbe szögezne, az alig hat ránk a kanapén. Jobb pillanataiban a film olyan, mintha Gears of War játékot bámulnánk a tévében, de pár akciójelenetes megoldás már-már a nevetségesség határát súrolja. És ebben az esetben sajnos nem az ironikus trash-mozgalom bújtatott poénjairól van szó, mint mondjuk a Jurassic World hírhedt magassarkús jelenetében.

Meg kell hagyni, hogy legalább a szörnyeket eleinte imádtam – a grafikus remek munkát végzett. Viszont arra sajnos nem szántak időt, hogy az izgalmas külsőhöz valódi karaktert is írjanak, tehát ne számítsunk sem Alien, sem Ragadozó-szintű ellenségre.

Ebben a filmben egyszerűen túl sok minden közepes.

És ezzel talán nem is lenne sok baj, ha közben magával ragadna a látvány és az izgalomtól felpörögve csak úgy habzsolnám a pattogatott kukoricát a moziban. De otthon ülök a tévé és a Prime Videó előtt a kanapémon. Megállítom a filmet, kimegyek egy pohár valamiért, pötyögök kicsit a telefonomon, és már el is felejtettem szinte, hogy épp néztem valamit.

Talán vissza sem ülök befejezni.